A végtelenbe, és tovább! – Incal #3

Érdekes jelenség az Incal a magyar képregénypiacon. Nem tudom, mennyire fogy jól, nincsenek információim arról, hogy a kiadó mennyire elégedett a fogadtatásával, abban azonban biztos vagyok, hogy ha valakinek egyszer a kezébe kerül az eddig megjelent három kötet bármelyike, képtelen lesz szabadulni tőle.

Na nem feltétlenül azért, mert a történet annyira újszerű volna, vagy pedig átlagon felül lenne benne – ahogy mondani szokták – „karakterfejlődés”, hanem egész egyszerűen azért, mert ennél megfoghatatlanabb, különösebb sorozat valószínűleg nem került még a magyar polcokra. Alejandro Jodorowsky és Mœbius közös képregénye a harmadik könyvre sem tud megállni, lenyugodni, vagy valami olyasmivel szolgálni, amire vérnyomásunk és pulzusunk helyreállásával legyinthetnénk: láttuk már korábban. Az Incal maga a változás, a jó értelemben vett, rendre aligha törekvő káosz, aminek nincs olyan pillanata, ami ne hozna új színt, új árnyalatot ebbe az amúgy is végtelen univerzumba.

Egyetlen dolog állandó csak: az utazás. A harmadik kötetben John Difool, történetünk főhőse és maroknyi csapata tovább folytatja útját a savtó alatt található különös világban, ahol többek között pszichopatkányok, szeméttenger, a két Incal újabb titkai, valamint a bizarr robottestbe (bocsánat, nekrodroidba) mentett elnöki tudat várnak rájuk. Többet nehéz is lenne mondani, mert második olvasásra is elámul az ember, mennyi mindent sikerült bő ötven oldalba sűríteni. Őrült helyszínek, fékevesztett tempó, az ellentétek folyamatos ütköztetése (előbb fentről haladunk egyre lejjebb, majd onnan hirtelen felfelé, hogy megint mélyebbre zuhanjunk, végül pedig ismét fel, sőt egész az űrbe!), geometriai testek, különös terek egymásba fordítása – mondom én, hogy nehezen szabadul az, aki egyszer kézbe veszi. Ami viszont láthatóan markánsabb, mint korábban, azok a politikai játszmák. A császári trónvilágba, az Aranybolygóra jutva ismét a káosz közepébe csöppenünk, egy gigantikus parlamentbe, ahol különböző érdekcsoportok feszülnek egymásnak, mondanak ellent a másiknak, az ármány és árulás pedig szinte természetes velejárója a közegnek. Ha egy percre is azt hisszük, hogy fogást találtunk a sztorin, hogy tudjuk, kinek mi a célja és hogy azt milyen úton-módon fogja elérni, önbizalmunkban konstans csalatkoznunk kell.

Mindezt úgy, hogy lényegében nincsenek karakterek. Na jó, szereplők persze vannak, azoknak pedig egy-egy jól megjegyezhető jellegzetességük, de inkább szimbólumok ők, és talán ez a harmadik kötet alkalmas a leginkább ennek bizonyítására. Jodorowsky ugyanis az utazásban lelte örömét, a ki tudja milyen szer hatása alatt született ötletek, fordulatok mind csak a helyváltoztatást, a felszabadulást, megtisztulást szolgálták, közben pedig nem nagyon maradt hely és idő, hogy a szereplőket tisztességgel megismerhessük. John Difool például itt jó, ha kétszer-háromszor megszólal, akkor is (az utolsó oldalakat leszámítva) tőmondatokban beszél, utastársai pedig vele együtt sodródnak – most éppen Animah irányítására – az univerzumot mozgató titokzatos erők felé. Difool immáron az Incal világának egyik legfontosabb emberévé lép elő, de ezt egyes egyedül ennek a titokzatos dolognak köszönheti, ahogy erre egyébként ebben a könyvben emlékeztetik is. A csoda azonban működik, mert folyton történik valami, ami hőseinket cselekvésre készteti, ezek a fordulatok pedig rendre ámulatba ejtőek.

A Dűne projekt bedőlése miatt csalódott, majd az addig felhalmozott ötleteket az Incal univerzumba csatornázó Jodorowsky egy korábbi interjúban nyilatkozott a képregény születéséről. Akkor azt mondta, hogy egyszer úgy képzelte repül, és két egymásra fordított piramis jelent meg előtte, amik egyesültek, vele a középpontban, majd hatalmas robbanást látott. Ez az élmény vezetett el az Incalhoz, és ez a pillanat itt is van egyébként, a harmadik kötetben!

Szóval különös jelenség ez az Incal, de éppen ezért képes rabul ejteni olvasóját: a felfedezetlen táj mindig vonzóbb, az Incal pedig maga nagybetűs Ismeretlen.

Farkas Dávid