A szomszédban ólálkodó túlvilág: Képtelen történetek, másvilági mesék

Hét novella és két képregény vár minket a Kaméleon Komix legújabb kiadványában – az utóbbi kettő azért, hogy mégse legyen annyira képtelen a szóban forgó, eddig képregényeket szerző írók alkotásait tartalmazó antológia. Szűcs Gyula, a kötet szerkesztője – és az egyik novella szerzője – az előszóban adja a tudtunkra, hogy ez részben a rajongói bázis nyomásának köszönhető. Semmi gond, ez a két képregény teljesen elfér itt.

Egyiknek – amit Wajzer Csaba írt, Békefi Tamás rajzolt – még átkötő szerepe is van. Az alkotók elmondása szerint a Mesék a kriptából sorozat adta számukra az ihletet – töredelmesen bevallom, nekem inkább a Heavy Metal film jutott róla az eszembe, hiszen ott töltött be hasonló funkciót egy világűrből érkező, az emberi életet kiszipolyozó borzadály, ami sokak szemében nem volt több hétköznapi tárgynál. Hangulatos, ugyanakkor bevallom, az, hogy ez az entitás kényszeríti soron következő áldozatát az olvasásra és ezzel megöli, az számomra homlok egyenesen ellenkezik azzal, amit ez iránt az időtöltés iránt érzek. Számomra az olvasás olyan, mint egy kád forró víz – senki nem kényszerít rá, hogy belecsobbanj, de olyan jó érzés megmártózni benne. Ez igaz akkor is, ha az adott mű célja a borzongatás.

Lakatos István novellája a kövér, buta kutyáról megadja az alaphangulatot. Négylábú hőse nem kell senkinek, nem is értékeli senki, pedig ő őrzi a világot a lovecrafti borzalmaktól. A történet gyerekkorom egyik legszomorúbb meséjét idézte fel bennem, kíváncsi voltam, vajon oda fut-e ki… majd az utolsó oldalakon Lakatos ezt olyan egyértelművé teszi, hogy ennyi erővel akár hangtölcsérbe is kiálthatná. Mégsem lesz tőle kevesebb vagy kevésbé szerethetőbb a mű, ami kiválóan megteremti a hangulatot az őt követő novellákhoz.

Varga Péter Az Elefántember legendája című művében jó érzékkel keveri az előző századforduló angolszász ponyváit a hindu mitológia elemeivel, és ebbe még belecsempész némi mondanivalót is a didaxismentes fajtából. Németh Áron bürokratája ezzel szemben nem sok mindent mozgatott meg bennem, pedig eltalált lett maga az életérzés sztoikus hősével együtt, csak éppen magáról a világról és így a tétekről tudunk meg meglehetősen keveset. Nem elég egy érdekes karakter egy jó hangulattal, fontos a történet és a háttér is, amibe beletesszük.

Wajzer Csaba A pofon című novellája olyan, amilyet a cím ígér. Erős, ütős, őszinte, sallangmentes. Annyit ad, amennyire a történetnek szüksége van, de azt maradéktalanul, nincs feleslegesen túlspilázva. A végén kapunk némi mágikus realizmust, ami teljesen belefér, de nélküle is teljesen működik a novella. Varga Bálint Bánk Vérvörös szilvesztere amolyan hazai Blacksad, stílusosan csirke főhőssel. Ennél az egy alkotásnál hiányoltam, hogy megrajzoltan lássam, mert a legnagyobb erénye, a noir állatfigurákkal úgy jobban ki tudna teljesedni, ezeket amúgy sem a történet fogja elvinni, bármennyire is pörgős a cselekmény.

Tálosi András Pokol a tanyán a kötet talán legerősebb alkotása. Kisregény, ami Varga Péter művével szemben a hazai századforduló küszöbén játszódik. Olyan, mint egy Móricz Zsigmond novella némi természetfelettivel megfűszerezve, és azt következetesen hozza egy erőteljes életképpel és ügyesen felépített csavarral, még ha én együtt is érzek a bűnös elkövetőkkel, és talán ezen a fronton kicsit több morálistanakodás is elfért volna a hősöktől.

Szűcs Gyula Sarló, kalapács, boszorkányság novellájában a legjobb maga a cím, ami remekül előrevetíti a korai posztkommunizmusba oltott R. E. Howard-hangulatot. Viszont. Nekem az az érzésem, hogy mind Szűcs, mind mi, olvasók, akkor járnánk a legjobban, ha az alkotó úr sokat merítene egy angol nyelvű kollégájától, bizonyos Ernest Cline-tól, már ami a koncepciót illeti. Cline létrehozott egy világot, amiben hiteles – még ha olykor továbbra is kicsit sok – amikor a főhős arról mesél, hogy miért öltözött Buckaroo Banzainak, miközben a kockamódon feltunningolt DeLoreanjával éppen A-ból B-be tart.

Ugyanezt kellene Szűcsnek is kidolgoznia, ahol mondjuk egy atomtámadás miatt elvékonyodna a határvonal valóság és fikció között, és érthető, hogy miért pörög mindenki azon, hogy VICO, Conan, Cherubion, ahogy az is, hogy miért lesz tele a világ a ponyvafantasyk hőseivel. És ahogy azt már három éve a Cafe Postnuclear kapcsán is mondtam, tök jópofák az utalások, de ezek semmiképpen sem szorítsák háttérbe a saját hangot – így nem szerencsés, ha a művet egy hatalmas kikacsintással zárjuk, ami egyébként kockakörökben olyan szinten elkoptatott idézet, hogy annál csak az „Egy gyűrű mind fölött…” agyonhasználtabb.

A kötet extraként Békefi Ákos A katlan képregénye zárja, ami szerfelett hangulatos, még ha történet helyett inkább egy allegóriát bont ki a háború borzalmairól. Ugyanakkor az alkotónak szemmel láthatólag nem is állt más a szándékában, és azt becsülettel hozta is.

Összességében tehát határozottan pofás gyűjteményes kötet lett a Képtelen történetek, másvilági mesék antológia, amit bátran ajánlok mindenkinek, aki szeret a hétköznapi élettől karnyújtásnyira ólálkodó borzalmakról olvasni. Nem biztos, hogy hosszú ideig velünk maradnak, de az, hogy a legtöbbjük ígéretes, azt nem lehet tagadni.