A lesajnálható képregénykiadásról

Vicces dolog ez a hazai képregényes szcéna. Kertész Sándor lakótelepi homokozós hasonlata jut eszembe, amikor éppen ezen a napon szólítja fel cselekvésre Szabó Tibor Benjámin író, a (néhány képregénykritikát és átfogó helyzetjelentést is közlő) Új Könyvpiac szerkesztője L. Simon Lászlót, mint országgyűlési képviselőt, a Magyar Országgyűlés Kulturális Bizottsága elnökét és a Nemzeti Kulturális Alap elnökét. Nem mélyednék bele, nem is ide tartozik, csupán mint egy random impulzust említettem, mely ismét eszembe juttatta, hogy a képregény- és a könyvkiadás fényévekre van egymástól. Más nagyságrend és főleg más beágyazottság és megbecsülés. Ők nem szarral gurigáznak, na! Miközben mi meg azt játsszuk, mintha a fanzin szaklap lenne, a programokkal megspékelt találkozó pedig fesztivál, a rajongói oldal pedig hírportál stb. Nekünk sosem jutna eszünkbe, hogy ezt lehetne állami segítségből, az állam közbeavatkozásával. Najó, eszébe jutott többünknek is, de néhány kisebb esetet leszámítva egyértelműen lepattintottak minden ilyen kezdeményezést. Ugyanakkor mereven elválasztani sem lehet a kettőt, mert ami a könyvkiadás és terjesztés átka, az a képregényé is (fordítva persze ez általában nem igaz). Mindez borzasztó, de egy pillanatra álljunk itt meg, húzzuk ki magunkat és tudatosítsuk magunkban: amit ez a képregényes szakma az utóbbi 10 év alatt elért, azt csakis önerőből sikerült: magánáldozatból és tisztán piaci alapon. Olyan is, de azért erre legalább legyünk büszkék, ritkán tapasztalható tiszta érzés. És már ezért megéri rááldozni szabadidőnket, energiánkat és csupán járulékos haszonnak tekinteni a megszülető olvasnivalókat, eseményeket.