A hihetetlen Hulk

Micsoda lehetőség! Ezen a nyáron mindenki megnézheti magának, hogy mi a különbség egy művész (Ang Lee) és egy iparos (Louis Leterrier) között. A Hulk második szélesvásznú adaptációja eleve rossz csillagzat alatt született. A 2003-as film félig-meddig megbukott, így a folytatást eredetileg DVD-re szánták, ami soha nem jó jel. Aztán bejöttek a képbe a sztárok, Edward Nortonnal bejött a képbe az általában vele járó forgatókönyv-kiselejtezés és újraírás, a folytatásból reboot lett, majd a film hosszával kapcsolatban hírek kezdtek terjengeni a színész és a stúdió összekapásáról, amit előbbi nem győzött cáfolni. Mindettől persze A hihetetlen Hulk még lehetne akár jó film is.

A főcím alatt gyorsan letudjuk az újraírt eredettörténetet, majd vágunk is Brazíliába, ahol frusztrált hősünk rejtőzik az őt üldöző amerikai kormány elől. Ex-szerelme és volt munkatársa, Betty apja, Ross tábornok biológiai fegyvert akar csinálni a Bannerben bujkáló erőből, és ezért a célért bármire képes. Még arra is, hogy egy brit kölcsönügynököt egy új szérummal turbózzon fel, ami azonban természetesen félresikerül, és a két lény végül összecsap New York utcáin.

A szuperhős-adaptációk eleve nem cselekményük csavarosságáról híresek, de A hihetetlen Hulk forgatókönyve a szokásosnál is klisészerűbb. Nem csak, hogy a sztori menete nem tartogat semmiféle meglepetést, de még az akciójelenetek is lelketlen, számító módon szakítják meg a semmiről nem szóló töltelékperceket. Mintha az egész csak egy nagy, hollywoodi sablonszkriptre lenne ráhúzva. Banner most bújkál, most megtalálják, harcra fel. Banner most megint bujkál, megint megtalálják, harcra fel… A monoton történetvezetés kábulatából a néző csak akkor esik ki, amikor az alkotók megviccelik egy-egy logikai bakival. Kezdve azzal, hogy miért van szüksége a nagy szupernemzetnek egy orosz születésű, brit katonára (persze mi tudjuk: azért, hogy a majdani Förtelem karaktere az eredeti, képregénybeli nevének megfelelően szerepelhessen), és tetőzve azzal, hogy ugyanaz a nagy szupernemzet mi a fenéért fecskendezi be egyik legnagyobb államtitkát ugyanabba a külföldi katonába, egy saját fia helyett.

Ezektől eltekintve a film alapvetően két okból bukik meg. Egyrészt azért, mert drámailag és érzelmileg a legkevésbé sem működőképes. Papírmasé figurák ténferegnek a vásznon, akik annyira üresek, hogy képtelenség azonosulni velük, és ez ellen a színészek sem tudnak mit tenni. Edward Norton unottan hozza a megfáradt, űzött vad szerepét, letörtségének aktuális fokozatát borostájának nagysága segít meghatározni, de ehhez elég lett volna Nicolas Cage is. William Hurt és Tim Roth, bármily kiváló színészek, tehetetlenül vergődnek figuráik súlytalansága alatt (utóbbi motivációi röhejesen felszínesek), a percek múlásával egyre inkább önmaguk paródiáivá válva, Leterrier pedig a kulcspontokon egy-egy közelivel még szépen ki is emeli legkínosabb pillanataikat. Egyedül Liv Tylerben van valami élet, neki köszönhetően lesz a filmnek legalább valami minimális emocionális töltete, és neki köszönhető az is, hogy a szerelmi szál nem fullad teljes unalomba (bár karaktere nagyrészt csak azért van jelen, hogy Hulk szeme láttára újra és újra veszélybe kerüljön) – amikor pl. hosszú idő után először látja meg Bannert, reakciója valósággal beragyogja a vásznat. Az ilyen ritka pillanatokban érezni úgy, hogy valahol mélyen bujkál ebben egy jó film, csak betemette az alkotók hozzá nem értése.

A másik ok, amiért Leterrier műve olyan messze van elődjétől, mint Hulk a virágszedéstől, az sajnos pont a tipikus nyári mozi legnagyobb erényének, az akciónak az elhanyagolása. Hiába zengett a rendező már hónapokkal ezelőtt ódákat a 20 perces giga-mega fináléról, az egész annyira ötlettelen, hogy rossz nézni. Zöld és szürke pixelek kavarognak unalmasan, sem a képi megoldásokban, sem a harc koreográfiájában nincs nyoma semmiféle kreativitásnak. Egy pofon innen, egy onnan, egy kis csüngés egy helikopteren, pár macsós, röhejes beszólás (igen, Hulk és Förtelem beszélnek) és ennyi (vagyis a 20 perc maga is túlzás volt…). Még a pusztításfaktor sem nevezhető kiemelkedőnek, a CGI pedig helyenként kifejezetten szégyenletes (és nem csak a zöld óriás esetében). Hulk és a hadsereg csatája Lee filmjéből az új adaptáció összes akciójelenetét keresztbe lenyeli.

Vannak még buta poénféleségek (na jó, a nadrágos nem rossz), jobban (Stan Lee) és rosszabbul (Lou Ferrigno) elsülő cameók, és a képregény rajongói ráadásként azon is bosszankodhatnak, hogy nem csak a düh, hanem a szexuális izgalom is kiváltja az átalakulást (a karakter egyik leglényegesebb vonásának lábbal tiprása ez). De a kegyelemdöfés az, amikor a végén felbukkan Robert Downey Jr., mint Tony Stark – akkor ugyanis hirtelen eszünkbe jut, milyen is egy jó Marvel-adaptáció, és A hihetetlen Hulk még lejjebb süllyed a szemünkben.

Olórin, 2008. június 13.