A Contract with God – Panelbe zsúfolt realizmus

Will Eisner. A Mester. Nehéz olyasvalaki egyik főművéről cikket írni, akinek neve a kilencedik művészet terén állandó hivatkozási alap, akiről díjat neveztek el, aki hosszú évtizedekig dolgozott mindenféle műfajú és stílusú képregényeken, és aki mindezt a munkát akkoriban kezdte el, amikor legtöbbünknek még a szülei sem éltek. Kezdjük hát a legalapvetőbb tudnivalókkal. Az A Contract with God képregény-történeti értékei elvitathatatlanok. Abban az időben, amikor a szuperhős-füzetek monopóliuma rendíthetetlenül uralkodott Amerikában, a (már akkor) legendás The Spirit szerzője az irodalmi realizmust szorította bele szabadon használt, formabontó paneljeibe, és az egészet úgy prezentálta a kiadónak, mint graphic novelt. Mind az elnevezés (bár létezett már korábban is), mind magának a műnek a stílusa, szerkezete és grafikája megváltoztatta a képregény-világ arculatát – örökre. Bár a kilencedik művészet gyerekcipőből való kinövéséért a ’80-as évek mérföldkőnek számító műveinek, vagyis a The Dark Knight Returnsnek, a Watchmennek és a Mausnak szokás – minden joggal – hálát rebegni, de Eisner szóban forgó alkotása nagyban hozzájárult, hogy akkorra ezeknek a műveknek egyáltalán legyen piaca.

A kötetben négy különálló, hosszabb-rövidebb sztori található, s ezeket a helyszín és az időpont köti össze. Eisner saját fiatalkorába, a ’30-as évekbe repíti vissza az olvasót, a Bronx szegényekkel zsúfolt, lelketlen, szürke tégladzsungelébe, azon belül is a Dropsie Avenue 55 szám alá. Itt tengetik középszerűségbe süllyedt napjaikat a könyv főszereplői: egy magányos öreg, egy perverz karbantartó, egy elhasznált operadíva és egy rakás, alighanem jobb sorsra érdemes család. A lakhelyet leszámítva egyetlen közös vonás van bennük: szabadulni akarnak onnan, reményt, kiutat keresnek, akár hírnéven, akár pénzen, akár csak a vágyakozáson keresztül. Eisner azonban nem esti mesét mond, így nincs feloldozás, nem történik csoda, happy endre hiába is várunk. Nem véletlen: az író saját életének tapasztalatából és figuráiból szövi a cselekmények fonalait, vagyis mindaz, amit itt látunk (ha nem is pont így, de), megtörtént.

A könyv egy fájdalmasan realista kórkép a ’30-as évek Amerikájának szegény, városi társadalmáról, amiben nincsenek jók és rosszak, csak emberek, akikben egyaránt megtalálható a hajlam mindkettőre, és sorsuk független attól, hogy melyik szerint élik életüket. Eisner sajnálatos szociális körülmények tehetetlen áldozativá teszi őket, akik hiába tesznek meg minden tőlük telhetőt a kívánt cél érdekében, hiába van ambíciójuk, szexepiljük vagy mély, bebetonozott hitük, ezek nem bizonyulnak értékesebbeknek, mint a tyúk számára a szárnyak, amikor repülni próbál. A történetek keserű iróniája az, hogy ezek az emberek olyan hiedelmek, szokások és a valóságot jótékonyan feledtető vágyakozások rabjai, amik végül pont azt akadályozzák meg, hogy kitörjenek abból az életvitelből, aminek elviselésére, megkönnyítésére azok eredetileg szolgáltak volna.

A nehéz napok nyomorúsága elől állandó részegségbe menekülő koldusénekes számára hiába csillan fel a remény, hogy egy volt díva bevezetheti a pénz, a sztárság és a csillogás világába, valóra váltva magát az amerikai álmot, az adott estén csak a további piálás érdekli, másnap, józanul pedig már nem emlékszik rá, hogy a környék végtelenül sok háza közül melyikben fedezték fel tehetségét (The Street Singer). A Dropsie Avenue 55 pedofil, lakását meztelen nők fényképeivel kitapétázott, népszerűtlen karbantartóját egy 10 éves kislány kergeti öngyilkosságba, miután elrabolta pénzét, megmérgezte kutyáját, egyben egyetlen társát, és a ház lakói előtt erőszakoskodónak állította be (The Super – apró megjegyzés: a perverz férfi „természetesen” német). A nyáron vidéki apartmanokba kiránduló lakók gazdag férjre/feleségre vadásznak, miközben a pénz iránti vágy észrevétlenül áll saját boldogságuk útjába, vagy éppen otthoni szexuális frusztrációjukat élik ki, és tovább súlyosbítják helyzetüket – és a körülöttük lévőkét is (Cookalein).

Az egyetlen, aki ideiglenesen képes kitörni a rászabott életből, Frimme Hersch, a címadó történet főhőse. Gyerekkorában szerződést kötött Istennel, de fogadott lányának halála után engesztelhetetlen dühvel felmondja azt, és embertársait mindig megsegítő, jótékony lélekből kőkemény, kapitalista üzletemberré válik, bár a múltnak köszönhetően nem képes élvezni pozícióját. És mire végre újból megbékélne sorsával és Istennel, lesújt rá a halál. Eisner üzenete egyértelmű: nincs menekvés. A könyv ennek megfelelően sokkal inkább a bronxi miliő viszonyaira koncentrál, mint karaktereire, akik felskiccelt vázlatok csupán, hiszen egy-egy sztereotípiát, vagy még általánosabban, magát a reménytelen körülmények közé született, szegény átlagembert kell képviselniük. Emellett azonban bepillantást nyerhetünk az élet néhány mindennapi területére is, és láthatjuk, egy tragédia hatására hogyan fordul el valaki Istentől, az ital hogyan löki még mélyebbre az embert ahelyett, hogy vigaszt nyújtana, vagy hogy az együtt való megöregedés hogyan semmisítheti meg a szexuális életet.

Előfordul azonban, hogy Eisner túlzásokba esik, amivel helyenként csorbul a nagy egészre jellemző realizmus, és ez nem csak írói, hanem grafikai téren is megfigyelhető. Eisner természetesen briliáns rajzoló volt, és aligha van bárki, aki ezt kétségbe vonná, de a roppant komoly témával foglalkozó Contract with God esetében tehetségének egyik igen sokat emlegetett aspektusa, jelesül a karikatúrához, az elnagyolt vonásokhoz való rendkívül finom érzéke látszik kicsit visszaütni. Igaz, ez inkább csak az arcokra, az érzelmek ábrázolására igaz, miközben a finoman túlzó testtartások és mozgások még növelik is a drámai hatást (ld. az első pár oldalt, a hazafelé tartó, gyászoló Hersch-sel), ahogy például a környezet „hangulatszabályozó” funkciója is, legyen bármilyen elcsépelt (eső=szomorúság). Szintén figyelemreméltó a szöveg és panelek használata, ami akkoriban kifejezetten merésznek és formabontónak számított. Sokszor egy oldal egyetlen képkockából áll, máskor a kisebb képek az azokat felosztó panelvonások nélkül olvadnak bele egy fekete háttérbe, miközben hagyományos szövegdobozzal egyáltalán nem találkozunk, a szöveg ugyanis minden esetben szerves része az adott oldal művészi koncepciójának.

Egy mai olvasó már nem biztos, hogy meglátja Eisner korszakalkotó művében azokat az akkor még egyedi jellemzőket, amik mostanra mindennapossá, sőt, bizonyos esetekben közhelyessé váltak, de a történetek masszív emocionális erejének, végzetszerűségének és markáns társadalmi aspektusának hatása elől korra való tekintet nélkül senki nem menekülhet. Közhely ezt a két szót leírni egy cikk végére, de bizonyos esetekben ennek ellenére sem lehet kikerülni: kötelező olvasmány.

Megjelenés: 1978
Történet és rajz: Will Eisner