JOKER – Új klasszikus született

Merem remélni, hogy már mindenki, aki él és mozog, látta Nolan világrengető kasszasikerét, a Sötét Lovag című, legfrissebb Batman-mozit. Magam több mint egy évig követtem nyomon a forgatást az internet csodájának segítségével – paparazzi-képek, beszámolok, mobiltelefonos kalózfelvételek sora enyhítette a szomjamat, egészen az év legjobban várt filmes eseményének eljöveteléig. Szinte vallásos áhítat járt át az éjféli premieren a moziban ülve, az akkor már kívülről fújt nyitójelenet alatti feszült várakozásomban azért szorítottam, hogy csak történjen meg a lehetetlen; ne legyen hiábavaló a rajongás, a várakozás. Ehhez képest Heath Ledger Jokere, Aaron Eckhart Harvey Dentje, Christian Bale második repülése denevérként nem hogy megfelelt az elvárásaimnak, de túl is szárnyalta azokat. Ahogy lepörgött a több mint kétórás játékidő, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Az a fajta üresség-érzés uralkodott el rajtam, mint mikor az ember végére ér egy hosszú, élvezetes könyvnek, vagy mikor a záró epizódunk megy le kedvenc tévésorozatunkból. Jellemző az emberi és rajongói természetre, hogy még ki sem hűltek a vetítőben a tekercsek, máris mindenki egyből az esetleg folytatásokon spekulált. A központi téma Ledger alakítása volt, és persze felütötte fejét a „mi lett volna ha?” kérdések sorozata. Ha a fiatal színész nem veszti életét, kapott volna-e szerepet, a szinte borítékolható harmadik részben is, és miként alakult volna a karakter további sorsa? Akár viszontláthattuk volna a Bűn Bohóchercegét, akár nem, mely szereplők férnének még bele ebbe a Nolan-féle, felturbózott, mégis realisztikus világképbe? Brian Azzarello és Lee Bermejo Joker című képregénykötete mindezen kérdésünkre kielégítő választ ad – de hozzá kell, hogy tegyük, egyáltalán nem e célból készült.

Olvasva a kiadó beharangozóját, látva a kedvcsináló előzetes oldalakat, hasonló helyzetbe kerültem, mint a Sötét Lovag filmmel; egekbe szöktek az elvárásaim, mégis nulla szkepticizmussal kezdtem bele az olvasásba. Akárcsak Nolan stábja, Azzarello és Bermejo is sokat próbált, eleget bizonyított alkotók, és nem is a Joker az első közös munkájuk. Ahogy haladtam előre a történetben, elégedetten konstatáltam, hogy, a látvány, a karakterek, s a környezet, melybe a sztori ágyazódik, mind azt az erőteljes, könnyen megszokható és megszerethető hangulatot adják vissza, mely a nyáron a moziban lenyűgözött, és amit jelenleg etalonnak tartok, ha XXI. századi Batman-képregényről van szó. Amint tudjuk, Jokert kiengedik az Arkham Elmegyógyintézetből, és „hősünknek” első dolga, hogy felkeresse régi cimboráit, ellenségeit, volt és jövőbeni üzlettársait. Célja, hogy visszaszerezze, távollétében kártyavárként összeomlott birodalmát, mely később inkább tűnik szennytől bűzlő szemétdombnak, amire épeszű ember sosem vágyna. A 68 éves múlttal rendelkező karaktert többé-kevésbé mind ismerjük, így abban egyet érthetünk, hogy Joker minden, csak nem épeszű. Nem hatalmat akar, pusztán játszóteret, ahol kedvére építhet, hogy aztán rombolhasson. Emberi életekre, mint játékszerekre van szüksége, egyik kezével ad, másikkal elvesz; Istent játszik ebben a velejéig romlott, özönvízre váró világban.

Végigkövetjük a Bohócot egy néhány napig tartó, őrült tempójú ámokfutásban, ehhez idegenvezetőként Azzarello egy kispályás piti bűnözőt, egy John Frost nevű, kezdetben semleges alakot állít az olvasó elé – akiről első blikkre a 89-es Burton -film Bobja ugrott be. Szerepe nem csak egyszerű mesélés, ő maga szervesen része a történetnek, saját cselekményszálat is kap, néhány hétköznapi, emberi problémát, mely aztán mind felemésztődik a Joker teremtette káoszban – akár csak maga a karakter. Árnyékként követi a Bohócot, akire először csak érdekes jelenségként, majd rettegett, később tisztelt, végül imádott mestereként tekint. A „sidekick” olyan képregény-írói eszköz, mely ez esetben (is) tökéletesen funkcionál; van valaki, aki kérdez Jokertől, ő pedig beavathatja tervének rövidtávú részleteibe, mesélhet neki, taníthatja- mindeközben mi is egyre többet tudunk meg a karakternek erről az interpretációjáról. „Jonny Jonny” jelenléte tehát hasznos az olvasó számára, kényelmes megoldásként tekinthetnénk rá az író részéről, azonban Azzarello mondanivalójának közlésében kulcsfontosságú szerepe van ennek a piti alaknak, és keményen meg is dolgozott az író újonnan teremtett karakterével, hogy annak motivációja hihető, jellemének változása (fejlődésnek nem nevezném) fokozatos legyen. Tízen-egynéhány évi Joker-rajongás után szinte elszégyellve éreztem magam: hogy is bálványozhatunk egy ilyen jelenséget, még ha csak fiktív képregény-figuráról legyen is szó? Ugyanis a Bohóc néhány utolsó rémtette egyszerűen gyomorforgató és sokkoló. Joker teljesen elveszett lélek.

A képregény könnyedebb pillanataiban bukkan fel Gotham többi, jól ismert gonosztevője, akik természetesen mind kispályásnak tűnnek a főkolomposhoz képest. Már az előzetes oldalakon is megcsodálhattuk Rébusz újraértelmezett, friss és ötletes ábrázolásmódját, az azonban meglepetésként ért, hogy Gyilkos Krok, Pingvin, Harley Quinn, akik mind elég lehetetlen karakterek, milyen pazarul belesimultak a környezetbe. Aki némileg több szerephez jut, az Két-arc Harvey. Joker vele való dialógjai számtalan erőteljes hatású gondolkodnivaló közlésére adnak lehetőséget a szerző számára, aki hamisítatlan Joker-tréfákkal, szójátékokkal jutalmaz minket. Nem meglepetés, és nem is spoiler-értékű, hogy végül minden mellékszereplő elbukik, megfutamodik, a merészségükben fellázadók pedig vesztükbe rohannak. Joker elégedetten hever csodálója társaságában, céltalanul ontott emberi vérben pancsolva. Jonny és az olvasó kinéznek az ablakon, és megelevenedik előttük, ahogy egy egész város omlik össze, miután a tartópilléreket jelentő igazság, kegyelem, emberség, összetartás, erkölcs mind a semmivé lett. Értetlenül állunk az események előtt, hiszen megszoktuk már, hogy a köpenyes igazságosztó, mint jó cserkész, mindig ott segít, ahol tud. Batman miért hagyta sorsára szeretett városát? A válasz bár evidens, garantálom, nem fog tetszeni. Ugyanis ez távolról sem az ő stílusa. Megjelenése néhány paneles cameoként említhető, az ő karakterábrázolása talán még megdöbbentőbb, mint Jokeré. Remélem, hogy ezt a sokkoló és érdekfeszítő megközelítést, melyet az író most megpendített, nemsokára megfelelő keretek között, kellő oldalszámban fejti ki.

Ami a látványt illeti, az valami lenyűgöző. A félig festett, félig digitális módszerrel történt színezés elegye teljesen egyedi látványvilágot eredményez. Egyesek vitatkoznak, hogy vajon a kiadó sürgetésének eredménye-e a néhány oldalanként változó grafikai megoldás, én nem tudom, azonban jóhiszeműségemben még erre is pozitívumként gondolok. Bermejo karaktereinek minden mozdulata, minden gesztusa és mimikája csodásan kifejező. A hol kellően szellős, máshol épp megfelelően zsúfolt panelkezelés igazán olvasmányossá teszi a sztorit. Rég láttam ilyen tökéletes író-rajzoló összjátékot. 4 év munkájának gyümölcse érett be ezzel a késő októberi megjelenéssel. És a nagy kérdés: megtörtént-e a lehetetlen? Sikerült-e 2008-ban olyan maradandóan megreformálni minden idők legismertebb képregényes gonosztevőjét, akárcsak a nagy elődként számon tartott Alan Moore Gyilkos Tréfájának? Méltó-e az összehasonlításra, sőt, megfelelve a kor elvárásainak, túlnőhet-e azon? Születik-e új klasszikus ábrázolásmód a szemünk láttára? A válaszom egyértelmű és nagyon hangos igen, azonban ennek sikerét nem egyedül Azzarello és Bermejo, de a Nolan-fivérek, David Goyer és főként az ikonikus, posztumusz Oscar esélyes Heath Ledger számlájára is írom. Elkészült egy remek és meghatározó film, hozzá egy hasonlóan színvonalas képregény-alkotás. Mindkettőre sokáig fogunk emlékezni és sokáig lesz mérce, és viszonyítási pont nem csak a jövő képregény-adaptációinak, de igényes hollywoodi filmalkotások, és a kommersz és művésziség határán egyensúlyozó képregények megítélésben.

Joker
Írta: Brian Azzarello
Rajzolta: Lee Bermejo
Kihúzó: Mick Gray
Színek: Patricia Mulvihill
128 oldal

Fekete-fehér, szövegbuborék-nélküli bemutatóoldalakért, 4 különböző felbontású háttérképért olvassátok a HETI DC-t szerdán!

Sápi Márton
2008. 11. 07.