Superman és Batman mindaddig közeli jóbarátok voltak, amíg (a Crisis on Infinite Earths kontinuitásrobbantása után) 1986-ban meg nem jelent Frank Miller The Dark Kinght Returns, és John Byrne The Man of Steel című minije, amelyek már sokkal felhősebbnek és problémásabbnak ábrázolták kapcsolatukat. Előbbi, melynek fináléjában szépen foltosra verik egymást, persze nem része a mainstream DC Univerzumnak, Byrne Supermanhez írt eredettörténete viszont annál inkább az volt – és ugyan ma már az sem, a kiadó két leghíresebb szuperhősének viszonyát azóta is az ő munkája határozza meg. A 2003-ban indult, máig tartó Superman/Batman sorozat első írója, a szupersztár Jeph Loeb is erre alapozta képregényét, méghozzá kifejezetten intelligensen, humorosan és szórakoztatóan, egyszerre mutatva rá a két karakter közti hasonlóságokra és különbségekre, és egyszerre pillantva bele mindkettejük másikról alkotott véleményébe. Az első állomás a hatrészes Public Enemies című sztori volt, mely ennek az írásnak az alapja – a második pedig a hamarosan Magyarországon is megjelenő Supergirl.
Batman és Superman a gothami temetőben futnak egymásba Metallo jóvoltából, aki alaposan el is bánik velük, így aztán gyorsan visszahúzódnak a denevérbarlangba, hogy sebeiket nyalogassák, és megvizsgálják annak lehetőségét, hogy sok-sok évvel ezelőtt az akkor még piti bűnöző, Metallo ölte meg a Sötét Lovag szüleit. Erre azonban nem marad sok idejük, mert egy hatalmas kriptonit meteor közelít egyenesen a Föld felé, Luthor elnök (Superman nemezise a No Man’s Land eseményei után, a 2000-es President Lex című sztoriban ült be a Fehér Házba) pedig kijelenti, hogy mindezért valahogy az Acélember felelős. Így aztán vérdíjat tűz ki a fejére, és utána küldi saját szuperhős-csapatát, Catpain Atom vezetésével. Superman közellenséggé válik, és ha már úgyis ilyen szorult helyzetbe került, elhatározza, hogy véget vet Luthor elnökségének.
A képregény fő erénye a két főszereplő kapcsolatának sokoldalú, árnyalt ábrázolása. Loeb párhuzamos narrációt használ, vagyis mindketten, egyszerre mesélik a történetet, és már az első pár oldal is ötletes, ahogy a hősök saját interpretálásában újra megismerhetjük az életüket alapvetően meghatározó fő élményeiket (Földre érkezés, szülők halála, gyermekkor kezdete és vége). Később ez a narráció főleg arra szorítkozik, hogy egymás tetteit, gondolkodásmódját és világnézetét kommentálják, így egy rendkívül komplex és bonyolult viszonyt rajzolva fel az olvasó számára. Ez a viszony egy konfliktusokkal teli barátságon alapul, amiben helye van egymás tiszteletének és a ki nem mutatott csodálatnak épp úgy, mint egymás bosszantásának, az állandó vitáknak, és a gyökeresen eltérő hozzáállás és módszerek ferde szemmel való konstatálásának. A legjobb pillanatok azok, amikor Loeb ezt a dupla narrációt egyszerre használja feszültségfokozásra, a különbségek érzékeltetésére és humorforrásként is. Például amikor sebesülten a föld alatt rekednek, Superman a halál torkában gyerekkori emlékeket idéz fel, míg Batman az utolsó pillanatig kombinál, tervez és készül kitörni, amikor pedig nekiáll cselekedni, gondolatoknak nála már nincs helye.
Maga a cselekmény ugyan igencsak egyszerű, de Loeb szerencsére rendkívül gyors tempót diktál. Egyik szédítő akcióból vezeti a hősöket a másikba (a harmadik szám pl. egyetlen hosszú és nagyon intenzív csatajelenet), belekever a konfliktusba egy rakás más karaktert (hőst és gonoszt egyaránt), és még egy kis időutazást is, így garantált, hogy unatkozni senki nem fog. Nagy kár, hogy a Fehér Ház megrohamozásával a sztori a csúcsra ér, és onnantól kezdve az addigi szimpla, de okos történetvezetés több buta megoldásba torkollik, és a képregény intelligenciaszintje komoly értékekkel zuhan vissza. Először is a meteorit megállítására, az új, tizenéves Toyman által épített Superman/Batman rakéta (!!!) még viccnek is rossz, főleg, hogy a történet korábban méltóztatta komolyan venni magát, másodszor pedig a harci öltözetbe bújó, Supermannel személyesen megküzdő Luthor elnök ötlete a Crisis… előtti időkbe veti vissza a képregényt, amikor az Acélember nemezise még egy egydimenziós őrült tudós volt – és ez ehelyütt nem egy kellemes nosztalgia. Inkább Luthor elnökségének méltatlan, csaknem röhejessé váló lezárása.
Az összesítésnél Ed McGuinnes rajzai sem feltétlenül a mérleg pozitív oldalán helyezkednek el. Elnagyolt, túlzó vonásai rajzfilmes kinézetet kölcsönöznek a képregénynek, amihez a debilitás felé húzó utolsó rész már illik is, addig azonban kicsit furcsán hatnak (bár még mindig sokkal jobb, mint amit manapság művel Loeb Hulk sorozatában). Persze úgy fair, ha leszögezzük, hogy McGuinnes egy roppant karakteres, sajátos stílusú rajzoló, és egyéni ízlés kérdése, hogy ez a stílus kinek mennyire tetszik – a „baj” a karakteres művészekkel csak az, hogy képeik nem passzolnak mindenféle sztorihoz. A Superman/Batman ebből a szempontból többnyire határeset.
A Public Enemies mindenesetre kellemes kikapcsolódás. Élvezetes, lendületes képregény, kisebb-nagyobb, de nagyrészt megbocsátható szépséghibákkal, és elsődleges feladatát, a két karakter kapcsolatának feltárását kitűnően oldja meg. Aki teheti, annak megéri megismerkednie vele, főleg a hamarosan megjelenő, és hasonlóan kellemes olvasmány, a Supergirl kézbevétele előtt.
7/10
Megjelenés: 2003-2004 (Superman/Batman #1-6)
Történet: Jeph Loeb
Rajz: Ed McGuinness
(Olórin, 2008. október 10.)