Old Boy

Életem egyik első meghatározó ázsiai-filmes élménye volt a Park Chan-wook által rendezett Old Boy című dél-koreai dráma. Teljesen lenyűgözött az a hangulat, ami számomra merőben más volt, mint az addigi moziélmények, valamint ehhez a témaválasztás is nagy mértékben hozzájárult. Egy kis utánajárás során kiderült, hogy a történet eredetije anno manga formájában látta meg a napvilágot 1997-ben. Garon Tsuchiya és Nobuaki Minegishi képregénye egyből a beszerzendő lista élére ugrott, amit persze a vásárlás követett.

Az alaphelyzet igen egyszerű: egy férfit egyenlőre ismeretlen okokból tíz évre bezárnak egy titkos szobába, hogy a „büntetés” letelte után szabadon engedjék. Itt kapcsolódunk bele a történetfolyamba. A főszereplő, Goto tökéletesen testesíti meg a talajnélküli, meggyalázott figurát, akinek egyáltalán senkije sem maradt, akire számíthatna. Fontos szerepet kap még Eri, a fiatal lány is, aki már az elején összeakad Goto-val. Aztán persze ott van még a másik főszereplő, a rejtélyes fazon, aki Goto tíz éves meghurcolásáért felelős. Egyedül az ok hiányzik, ami bő ezerötszáz oldal után kerül csak nyilvánosságra.
A felvetés tehát egy igazán pergős akcióval, ugyanakkor szépen kidolgozott belső vívódások reményével kecsegtet. Ennek megfelelően viszonylag gyorsan történnek a dolgok, és az első pár kötet alatt ténylegesen kapkodjuk a fejünket, mert minden várakozást felülmúlóan csepegtetik a készítők a kirakó újabb darabjait. Kellő mértékig kitágul a világ, hogy aztán elérje a történet közepe felé annak határait. Akár gyengeségnek is felfogható lenne, hogy egy idő után szinte spirálisan vissza-visszatérünk ugyanazokra a helyszínekre, és néha olyan érzésünk támad, mintha egy helyben toporognánk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy felesleges mellékszálakkal zargatnának minket, hanem egyszerűen nem történik szinte semmi sem egy jó ideig. Goto lelki vívódását figyelhetjük meg igen részletesen kibontva, aminek izgalomfaktora kissé elmarad a várttól. Kicsit talán hosszúra sikeredtek ezek a részek, bár az is lehet, hogy csak azért tűnik így, mivel az elejéhez képest igencsak nagy a kontraszt.
Jó mangás szokás szerint viszont menetrendszerűen érkeznek a semmiből (látszólat) az újabb szereplők, közülük a legfontosabb Goto régi osztályfőnöke, aki igazán segítségére lesz a későbbiekben az emlékkutatásban. Vele az események újra felpörögnek, és tényleg visszakapjuk a történetet indító lendületet. Persze továbbra is szépen kidolgozott Goto tanácstalansága, belső harcai, de innentől kezdve a manga készítői egy igen jól működő egyensúlyt kaptak el, ami egészen a végelszámolásig jelen van. Igazából a problémás rész igen kis terültre koncentrálódik, így végülis elmondható, hogy történetszövésben igen erős mangával van dolgunk.
Ha szabad ilyet mondani, még a filmnél is jobban sikerült elkapni a főszereplő figuráját, és a hozzá passzoló környezet milyenségét. Az érthetően gyanakvó, visszahúzódó Goto fekete öltönye, arckifejezése, testtartása tökéletesen lettek megrajzolva, persze egyúttal nem leírva a filmváltozatban szintén brillírozó színészt.

Mindehhez hozzájön a képregény mesélési technikája, ami szintén kissé rendhagyóra sikeredett. Kétségtelenül lendületes olvasási élményt kölcsönöz a könyvnek a sok szöveg nélküli panel, amik főleg a legelső két kötetben hemzsegnek. A rajzoló itt aztán tényleg kiélhette magát, szépen megkomponált, de sohasem túlreagált képkockák váltják egymást, hogy aztán a sebesség kisség lelassuljon néhány szövegbuborék láttán. Ez a varázs egyébként annyira erős, hogy így olvasás után is szívesen emlékezik rá vissza az ember.

Aztán ahogy lenni szokott, egy ilyen kicsit is összetettebb történetet lehetetlen teljes egészében így elmesélni, ezért előrehaladva már a szövegbuborékok dominálnak.

Egészen eddig kis negatívumoktól eltekintve egy tényleg maradandó olvasmányélmény lényegét próbáltam szavakban visszaadni, azonban sajnos a fekete leves még vissza van.

Ha az ember körülbelül 1600 képekkel tarkított oldalon rágja át magát, teljesen jogosan vár el egy olyan befejezést, ami minden igényt kielégít, legyen az az igény akció, csúcspont, vagy magvas mondanivaló. Namármost ennek hiányától való félelmem először akkor jelentkezett, amikor már csak száz oldal volt vissza, erősödött, mikor már csak ötven. Mangákat olvasók tudják, hogy ezek a számok egy ilyen volumenű képregénynél nem jelentenek számottevő mennyiséget. Sajnos mindez beigazolódott, és egy nagyon rövid, még csak nem is hatásos befejezést kaptam, melyet először nem tudtam hova tenni. Persze logikus, meg egyértelmű, nem hagy kétséget sem az olvasóban, de először nem akartam elhinni az addig látottak alapján. Kissé átverve éreztem magam, ugyanis a film végén lévő csavar egy hatalmasat tekert az egészen, ami ugye beletartozik a vágyott befejezések halmazába, itt azonban nincs ez így. Enyhítő körülmény, hogy egy epilógus keretében egy igencsak ijesztő továbbgondolását kapjuk a befejezésnek, ami azért ténylegesen üt, de ezt százféleképp jobban meg lehetett volna oldani. Mindenesetre erre az epilógusra még sokáig emlékezni fogok, mert tényleg nagyon jól sikerült.

Na de nehogy valaki azt higgye, hogy egy rossz mangát ajánlok, ugyanis a végét leszámítva tényleg egy izgalmas, fordulatos és ami a talán a legfontosabb, szépen megírt és kivitelezett képregénnyel lehetünk gazdagabbak. Érdemes megjegyezni, hogy az amerikai kiadása, amit a Dark Horse jegyez, Eisner díjat nyert.

Ami a rajzokat illeti, engem lenyűgöztek, de amúgy is hajlamos vagyok elalélni egy szép rajztól. Tiszta vonalakkal megalkotott karakteres alakok, arcok, egyedül a két főszereplő hatalmas ormánya volt csak furcsa. Orrot mondtam, igen, ezután lehet kommentelni, hogy azért utáljuk a mangákat, mert eddig voltak a nagy szemek, most meg a nagy orrok…
Én a német Carlsen Verlag kiadásába ruháztam be, ami a nyolc kötetet négybe sűrítette. Ez igaz, hogy pénztárcakímélőbb volt, de sokkal inkább ajánlanám a Dark Horse változatát. Ez utóbbi kicsit drágábban jön ki, de legalább kitűnő minőségű a kiadvány. A Carlsen Verlag változata kicsit igénytelenre sikerült, hiába, a drágítást nem akarták meglépni. Gyenge borító, nem annyira szép lapok, sőt a kötetek vastagságából kifolyólag olvasás közben megtörtek a gerincek is. Tehát a Sötét ló a barátotok.

Az Old Boyt elsősorban a filmváltozatot kedvelőknek ajánlom, de amúgy is lehet tenni vele egy próbát. A filmmel együtt marandó élmény lesz.

fdave, 2008. augusztus 18.