5Picnic – Beszámoló

A szokásos képregényes oldalakat nézegettem az interneten, amikor megakadt a szemem egy hirdetésen: „5Picnic – Képregényes nap a Margitszigeten”. Régen volt már az utolsó börze és a képregény fesztivál, úgyhogy gondoltam, talán érdemes lenne megnézni, miről is van szó. A programok érdekesnek tűntek mint a francia éttermek menüje, ahol a bundáskenyér is cifra szavakkal van körülírva, ráadásul ingyenes is. Sőt, ha letagadok úgy 15 évet, még ingyen Garfield vagy Donald Kacsa magazin is üti a markomat. Legyen hát, lemondtam a találkozómat a svéd bikinis iszapbirkózó modell lányokkal a jobb program reményében, így másnap fokozott érdeklődéssel és villamossal érkeztem a Margitszigetre.
A szökőkúttól nem messze felfedeztem a 5Parcella zászlót és a magukat vidám piknikezőknek álcázó 5Panels csapat tagjait. Csupán az buktatta le őket, hogy szendvicsek és piknikes kosarak helyett képregények hevertek közöttük a plédeken. Maci Laci szomorú tekintettel távozott volna, engem viszont annál inkább vonzott ez a látvány, így leültem közéjük. (Először épp az árnyékot adó gesztenyefa egyik szúrós termésére, de némi helyezkedés után sikerült kényelembe helyeznem magam.) Ezt követte egy rövid bemutatkozás, aztán máris (Pádinak köszönhetően némileg Besenyő) családias lett a hangulat. Kicsit sajnáltam, hogy a képregényes csere-berében nem vettem részt, de a legrégibb salátává gyűrt Múmin képregényeimet se lennék képes elcserélni. (Ó igen, Múminra majd később visszatérek.) Sőt, még az a „felnőtteknek szóló” képregény is megvan valahol, amit 8 éves koromban nyomott a kezembe az utcán egy ijesztő tekintetű idegen bácsi. Ettől függetlenül mások közt folyt a biznisz és még a piknikre jellemző ételek is előkerültek idővel (úgy láttam, a miniparadicsom különösen nagy sikert aratott).
11 óra környékén két csapatra oszlottunk (Theo vs Spuri) és kezdetét vette az első program: „CRAAAASH!” „BOOOOOM!” „BAAAANG!” „POOOOW!” „platty!” „SNIKT!” – Bizonyára mindenki találkozott hasonló hangutánzó szavakkal képregényekben. Ilyeneket kellett keresnünk, egy üres lapra lemásolnunk, majd három lehetséges opciót adnunk mellé, melyek közül az ellenfél csapatának ki kellett választania a helyeset. Megtudhattuk például, hogy milyen hangja van, amikor Tomot eltalálja egy lézerpisztoly egy Tom & Jerry történetben, mikor egy nő üvegnek csapódik egy mangában, vagy ha Superboyt lángszóróval pörköli egy kiborg a Legion of Super Heroes rajzfilmsorozathoz készült képregényben. Továbbá azt is, hogy a Donald Kacsa magazinokban nem fizették túl a hangeffektek rajzolóit.
A játékok közben egyébként jöttek-mentek az emberek, így egyre többen lettünk. (Bár akadtak távozók is.) Ez egészen jól jött annál a feladatnál, ahol a tőlünk jobbra ülő homlokára kellett ragasztanunk egy címkét valamilyen képregényből ismert figura nevével úgy, hogy ő ne láthassa. A feladat természetesen a saját fejünkön díszelgő karakter nevének kitalálása volt, minden körben mindenki csak egy kérdést tehetett fel. Akadt köztünk Kitty Pryde, Pluto, Naruto, Macskanő, Rózsaszín Párduc, Kalyber Joe, Venom és Alien is, a tanulság pedig az, hogy aki másnak Obamát ad, annak Badrock lesz a neve. Az egyik legjobb taktika pedig, ha Pókemberre jellemző kérdéseket teszünk fel, így a végén könnyedén eljuthatunk Beast Boy nevéhez. Scarlet Spider (Ben Reilly) esetén mondjuk nem biztos, hogy ugyanennyire célravezető lett volna ez a módszer.

A meglévő karakterek nem bizonyultak elégnek: Újakat teremtettünk. Mindkét csapat egyet-egyet, három képességgel (meg amit még rajz segítségével hozzá tudtunk csalni köh!köh!köh!) és egy gyenge ponttal. Az így született két „jóképű” hősnek pedig egyből ki kellett állni az ellenfél három próbáját. Be sikerült bizonyítani, hogy túlélhető egy Mondocon és a zombi csirkék támadása, ellenben egy tűzlabirintus és egy ólomfal már kifogott versenyzőinken, döntetlennel zárva a mérkőzést.
Alkalmazkodva az árnyék vándorlásához (keresve a Sötét Oldalt) egy kissé arrébb költözve újult erővel kezdtük el a zombi fogócskát. Emberek és zombik csapatára oszlottunk, majd a „zombi hármat, ember kettőt léphet” szabályt alkalmazva meg kellett fertőznünk, vagy – a hagyományoktól eltérően és kissé optimista módon – meggyógyítanunk „ellenfeleinket”. Mindezt magyar kártyával nehezítve: Mindenki húzott egy színt (piros, zöld, makk, tök) és csak akkor léphetett, ha a saját színét hallotta. Ász esetén pedig fordult a kocka: a zombik emberré, az emberek zombivá változtak. A játék legnagyobb előnye talán a végkimenetele volt: ha sikerült mindenkit zombivá (vagy emberré) változtatni, akkor a zombik (vagy az emberek) nyertek, de ekkor már mindannyian közéjük tartoztunk, vagyis mindenképp a győztes csapat tagjaként hagyhattuk el a csatateret. Egyébként összesítve a zombik 2:1 arányban nyertek.
Egy újabb játék során négy csapatra oszlottunk és megkaptuk ugyanazt a képregényoldalt (a Buffy című sorozatból ismert Spike saját képregényéből), melynek üres buborékait nekünk kellett kitölteni valamelyik másik csapat által kitalált címhez igazodva. Végül minden csapatból három ember (két főszereplő és egy „sutyorgó”) felolvasta az alkotását, így ismerhettük meg az örökbefogadott fiú és Póniföld kalandjait, vagy a légtisztító titkát.
A napot pedig az activity koronázta, ahol „elmutogatásra került” Garfield macija, Mici és még Ubul is, valamint egy Witch karakter, Buck Rogers, Scott McCloud, a Danger Room, Alfred (Batman inasa) és némi nehézség árán Múmin is (akiről azóta biztosan mondhatom, hogy faját tekintve troll, élő vagy holt vízilóval való hasonlóság csupán a rajzoló műve – higgyetek nekem, az Internet nem hazudik).
Végül nem maradt más hátra: némi búcsúzkodás után szétszéledtünk. Ekkor már 6 óra múlt. A villamoson még zúgott a fejemben a kút által végtelen sokszor eljátszott Kék Duna keringő és azon tűnődtem, hogy vajon megcsípett-e egy radioaktív kullancs, amíg a fűben ültem? De nem érzem, hogy szupererőre tettem volna szert. Ettől függetlenül egy szuper nap volt.
Fodor Péter