Zsiványok novellaelemzés – 1. rész

Tavasz végén jelentette meg a Fumax a George R. R. Martin és Gardner Dozois által szerkesztett antológiát, a Zsiványokat. Korábban már értekeztem erről a kötetről, most azonban visszatértem, hogy egy kicsit jobban szemügyre vegyem a tartalmát. Ebben segítségemre lesz az egyik hazai fantasy író, Tölgyesi László, aki egyebek mellett a Cherubion Alkonya-ciklus szerzője. Ketten együtt végigmegyünk az előszótól kezdve az utolsó novelláig az összes íráson, miközben oda-vissza passzoljuk egymásnak a labdát, és leszűrjük a leszűrendő tanulságokat. Lássuk hát, mely novellákért érdemes beruházni a kötetre, melyek ütötték meg a mércét és melyek nem!

George R. R. Martin: Mindenki szereti a zsiványokat

Pusztai Dániel: Jó előszót írni nehéz. Ugyanis, lássuk be, tartalmilag mind ugyanaz: „Köszönjük, hogy megvette a könyvünket, ígérjük, jól fog szórakozni!” Ez esetben a stílus legalább annyit nyom a latban, mint a novellák esetében, sőt, talán többet is, mert a novellák meg tudnak minket lepni a cselekményükkel. Ahány író, annyi stílus, és ez nincs másképpen az ajánlók terén is. Neil Gaiman például mindig hellyel kínál minket egy puha fotelben, vörösbort tölt mindkettőnknek, és titkokat mesél, akár saját magáról, akár a barátjáról, miközben odakint beesteledik. Mások anekdotázgatnak, elemeznek, alkalomadtán kikacsintanak, legtöbbször megosztják velünk a kedvenc jelenetüket. Az előszó tehát jó esetben nem csak a helyet foglalja, hanem otthonosabbá teszi a kezünkben levő könyvet.

George R. R. Martinnak nem is sikerül maradéktalanul teljesíteni ezt a feladatot, mert áradozik, csapong, és közben szórja a közhelyeket. Végigmegy lelkesen zsáner szerint a nagy csirkefogókon, legyen szó westernről, krimiről vagy fantasyről, miközben megállapítja, hogy akkor is Han Solo lőtt először és hogy milyen király volt, mikor Indiana Jones csak úgy lelőtte a kardos fószert. Vagy ajánl egy regényt, majd megjegyzi, mennyire irigyel minket a felfedezés öröméért. Én szeretem, ha egy kicsit szelídebben keltik fel az érdeklődésemet, vagy ha nem kell számtalanszor lefutott kört olvasnom.

Az az egy rész viszont kimondottan tetszett, amikor Martin arról mesél, régen a könyveket nem zsánerek szerint rendezték. Szerintem erre kellett volna kihegyeznie a bevezetést, vagy legalábbis megnyirbálni a többi részt, mert így egy lényeges dologra hívta fel a figyelmemet. A zsiványok csak annyival jobbak a feddhetetlen hősöknél, amilyen jól megírják őket.

Joe Abercrombie: Nehéz idők

Tölgyesi László: Abercrombie az egyik kedvencem az utóbbi években megismert fantasy írók közül, kiegyensúlyozatlansága dacára élvezettel olvastam Az első törvény trilógiáját. A Nehéz idők gyors sodrású írás, amely erőlködés nélkül rántja be az olvasót a „zsiványközpontú” világba, így érthető, hogy a szerkesztők miért éppen ezzel indítják a kötetet.

Abercrombie fantasy-világának Sipani nevű városában egy tárgy útját követjük nyomon, amint a helyi alvilág egymással rivalizáló frakciói próbálják rátenni a kezüket. Valahányszor a tárgy gazdát cserél, a nézőpontkarakter változik és egy újabb szereplő fejében találjuk magunkat. Ez azonban sajnos így elmondva jobban hangzik, mint ahogy a gyakorlatban megvalósul. Kidomborítja ugyan az író azon képességét, hogy bámulatra méltó gyorsasággal és magabiztossággal alkot egymástól jól megkülönböztethető jellemeket, de alapkoncepció hamar önismétlővé válik, és kissé öncélúvá is. Valahol félúton ütemet kéne váltani, majd ötletesebb-meglepőbb befejezést kerekíteni, de ez nem sikerül. Az írás magas fordulatszámon pörög és sosem unalmas, de nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, finom utalgatásai pedig csak a szerző Hidegen tálalva c. regényének ismerői számára mondanak valamit.

Pusztai Dániel: A Nehéz idők egy jópofa olvasmány, ami sokkal ütősebb lehetett volna, ha fele ilyen hosszú lenne. Tévedés ne essék, a szóban forgó novella kimondottan élvezetes, jópofa írás, olyan, mint egy Guy Ritchie történet fantasy közegben. Abercrombie számtalan karakter fejébe enged betekintést, és a titokzatos tárgy útját sötét, fanyar humorral meséli el.

Viszont a szereplőket egy idő után gond nélkül tudjuk csoportosítani megbízó, beszerző és közvetítő kategóriákra, és a kétharmada után azon kapjuk magunkat, hogy voltaképpen nem érdekel az éppen aktuális nézőpontkarakter, mert úgyis elveszíti a tárgyat, ahogy az utána következő is. Azt pedig már az elején ki lehet találni, mi is lesz az ereklye végső sorsa, elvégre hogyan máshogy lenne kerek a történet? Ennek ellenére ez egy kellemes novella, csak Abercrombie-nak húznia kellett volna belőle, mert emlékezetesebb lett volna, ha nem unjuk el félúton a történetet.

Gillian Flynn: Mivel foglalkozol?

Pusztai Dániel: A második novella ezzel szemben telitalálat. Hőse egy piti szélhámos nő, aki felcsap szexmunkásnak, majd utána újra piti szélhámosnak, miközben azért mászik fel a szamárlétrán. Nem kell egyébként semmi egzotikust ezekbe a munkakörökbe belelátni. A hölgy ugyanis egyszerű mezei kéregetőként kezdte, aki aztán férfiak kétkezi kielégítésével keresi kenyerét. Ezt Flynn olyan szinten sterilnek írja le, hogy az aktus körülbelül annyira intim, mint egy látogatás a fogásznál. Tündéri hősnőnknek azonban hamar tönkremegy a csuklója a kézimunkában, így váltania kell megint, és a madame segítségével felcsap jósnőnek. Balszerencséjére azonban egy olyan nő keresi fel, akinek szent meggyőződése, hogy házát kísértetek lepték el.

Gillian Flynn-nek olyan műveket köszönhetünk, mint a Sötét helyeken vagy a Holtodiglan, amiből tavaly rendezett filmet David Fincher Ben Affleck és Rosamund Pike szereplésével. Flynn a kisujjából rázza ki a gyarló, ám szerethető női csirkefogó karakterét, aki nem velejéig romlott, nem is vágyik megváltásra, de a stiklijeit leszámítva azért törődik másokkal. Flynn őszintén, plasztikusan mutatja be hőse mindennapjait, anélkül, hogy elhallgatna vagy túlpörgetne bármit is. A Mivel foglalkozol? egyszerre életszerű és meglepő, és ennek köszönhetően a kötet egyik legjobb novellája.

Tölgyesi László: Nálam is dobogós helyen áll a kötet írásai között. Egy auralátó szexmunkás, már itt megfogott magának… de a kísértettörténet, ami kibontakozik belőle, egyszerre rémisztő és mulatságos. Külön méltatnám a befejezést: nem poéngyilkosság elárulnom, hogy kissé kétértelmű, de olyan ügyesen megoldva, hogy az olvasó nem bosszankodik, amiért nem rágtak mindent a szájába. Hibátlan.

Matthew Hughes: A hét áldás fogadója

Tölgyesi László: Hughes Jack Vance rajongó, le sem tagadhatná – nem is akarja – hogy írásainak Vance a múzsája. Martin a Vance előtt tisztelgő Songs of the Dying Earth kötetbe is beszerkesztett tőle egy írást, véleményem szerint az itteninél erőteljesebb munkát. Ez nem jelenti azt, hogy A hét áldás fogadója rossz lenne. Kellemes, fordulatos novella, amelynek hőse Vance képtelenül amorális hősét, Ravasz Cugelt idézi. A tempó, a fordulatok, a stílus meg is ütik is egy jó Cugel-történet színvonalát… csak épp a lényeg marad le. Hughes ugyanis megszelídíti a saját „Cugelét”, Raffalont, holott Cugel érdekességét éppen az adja, hogy a cselekedetei következetesen amorálisak. Nem menti meg a világot és nem nyeri el a lány szívét, hanem ha már összeomlik a világ, hát összeszedi, ami szajrét még lehet, és eladja a lányt a rabszolgapiacon. Ettől más és egyedi. Raffalon ezzel szemben beszürkül a hasonló pikareszk hősök sorába, ráadásul a Cugel-értékrend szerinti felvezetés után nem is tűnik következetesnek a jelleme. Az írás tehát nem lesz egyéb, mint Vance-light, de annak kimondottan szórakoztató.

Pusztai Dániel: Kedvelem Jack Vance stílusát, és ez a hatás mindenképpen pozitívumként könyveltem el az elején. Két dolgot tennék azonban még az említettekhez. Egyrészt nagyon nem szeretem, amikor egy klasszikus fantasy lényt elkeresztelnek más néven, aztán megpróbálják eredeti ötletként eladni. Márpedig a hősünk életét veszélyeztető vandayók bizony úgy, ahogy vannak, orkok. Zöldbőrű, foltos, agyaras, karmos, emberevő teremtmények, akik primitívek, röfögnek, marják egymást, emellett halálosak, de ész nem jutott sok nekik. Ezen kívül egy nagyravágyó mágus teremtette őket, az egyetlen csavar mindössze az, hogy aztán a szóban forgó varázslót sütik meg maguknak először. Ez jópofa fordulat, de ettől még a vandayók orkok maradnak, és sokkal nagyobbat ütött volna ez a csavar, ha a klasszikus orkoknál sütik el, akiknél tényleg nem várjuk el az eredetiség szikráját sem. Vance szörnyei viszont megfoghatatlan, egzotikus kreatúrák voltak, a pelgrán például egy olyan szarvas teremtmény volt, ami távolról talán egy humanoid pteranodonra emlékeztet, a wispekről meg csupán azt tudjuk, hogy rovarszerű-csápos teremtmények. Ehhez képest egy Tolkien lényt kapni meglehetősen csalódás.

A másik, hogy Cugel mindig következetesen pofára esik. Ha eladná a lányt a rabszolgapiacon, akkor a pénzt rögtön elvesztené, a lány elátkozná, és azonnal megjelenne a sarkon a Három Halhatatlanság Hóhérjainak azon képviselője, akit hősünk a fejezet elején ejtett át a palánkon. Itt viszont a jó tettek elnyerik méltó jutalmukat, így kicsit olyan, mintha egy átlagos fantasy novellát kapnánk Vance köntösben. Persze, ettől függetlenül a köntösért is érdemes elolvasni.

Joe R. Lansdale: A meghajlott faág

Pusztai Dániel: Bevallom töredelmesen, ez a novella engem leginkább egy nyolcvanas évekbeli tévésorozat egyik epizódjára emlékeztet. Amikor a férfi még Férfi volt, a gonosz meg Gonosz, és az előbbinek elég volt némileg kidülleszteni a mellkasát, hogy az utóbbi telerondítsa a nadrágját. Igaz, Hap Collinsnak és Leonard Pine-nak kicsit többet kell tennie – értsd: több orrot kell betörnie –, hogy elérjék igazukat, de a stáblistáig elérik az igazukat. Hap Collins tipikusan „jó munkásember” alkat, aki, ha kell, fejest ugrik a társadalom árnyékos oldalába, meleg fekete barátja, Leonard pedig akár a tűzbe is követi. Utóbbi egyébként előszeretettel köszön be „köcsög niggerként” – ám saját magán kívül csak az öngyilkos hajlamú mazochisták nevezhetik így.

A meghajlott faág lendületes novella, Hap és Leonard a maguk módján szerethető karakterek, és akadnak még jópofa figurák. Azonban a történet maximálisan kielégíti a férfiúi vágyálmokat: az ököl megold minden problémát, a törvénynél pedig már csak a nők tehetetlenebbek. Azt, hogy Hap kedvese nem vesz részt a nyomozásban, még elfogadom, viszont pont az ő eltűnt lányát keresik, aki annyira ráállt a drogra, hogy az sem érdekli, ha a betevőért egy egész stadionnyi férfinak kell széttárnia a lábát. Hap persze el is ítéli érte, mert már nem először húzza ki őt a slamasztikából. Én meg eltűnődök, hogy vajon ezek a történetek azoknak a kétkezi munkásembereknek szólnak-e, akik nem találják a hangot kedvesük kamaszkorú gyermekeivel?

Pedig hozzátartozik, hogy az író Joe R. Lansdale a klasszikusnak számító Bruce Timm Batman-sorozat egyik legjobb részét jegyzi forgatókönyvíróként, emellett a Bubba Ho-Tep című film alapjául is az egyik novellája szolgál. Így őt nem írnám le, ellenben ez az írás nem tartozik a kötet erősebbjei közé.

Tölgyesi László: Ez egy rossz értelemben vett férfi-novella. Kőkemény hős, aki szépséges barátnőjének megígéri, hogy megmenti lányát, ha ehhez le is kell vernie mindenkit. Lever mindenkit. Le is lő néhányat, városi hatalmasságokat, de nem baj, mert „ez itt Texas”, hangzik a magyarázat. A történet ilyen egyszerű, és olvasva sem tűnik többnek-jobbnak. A férfivágyálmokra építő kliséhalmaz egyetlen mentsége a narrátor Raymond Chandlerre hajazó stílusa lehetne, de az meg nem mentes az erőltetett jópofaságtól. Ami kevés feszültség lenne az írásban, gyorsan elillan, amikor felbukkan hősünk társa (aki néger és homoszexuális, feltételezhetően azért, hogy mutassa hősünk párját ritkító elfogulatlanságát az előítéletekkel teli déli államban): egész Texas nem tud annyi izmot kiállítani, hogy őket akár csak lelassítsa. A bevezető szerint az író számos történetet alkotott már Hap és Leonard főszereplésével – más írásokból talán jobban kijön a két karakter közötti dinamika, de itt még azt is csak egy elejtett szóból sejthetjük, hogy Leonard meleg. A páros itt csak arcon vág mindenkit, és azt nagyjából egyformán csinálják.

Michael Swanwick: Igyunk a nőkre!

Tölgyesi László: Swanwick már vagy ötven éve alkot, mégis sikerült eddig elkerülnöm az írásait. Ez az elbeszélése egy kellemes, régivágású heist történet, amihez ötletes scifi-western-steampunk koktélt kevert ki háttérvilágnak. A főszereplő szélhámos-páros, Szőrplusz és Darger már a szerző több művében felbukkantak, de – Abercrombie-tól eltérően – ezúttal nem éreztem úgy, hogy az előismeretek hiánya hátrányt jelentene. A páros ezúttal a droggal „zombifikált” rabszolgák munkáján élősködő, disztópikus New Orleansban igyekszik megkopasztani a helyi alvilág fejedelmeit. Ehhez egy náluk semmivel sem kevésbé agyafúrt nő szolgálatait veszik igénybe, hogy milyen eredménnyel, arról kár lenne többet mondani. A történet erősen „old school” és olvasócirógató, de mivel jól csinálja, nincs ezzel baj.

Pusztai Dániel: Swanwicket én a The Iron Dragon’s Daughter regényből ismertem meg, ahol felépített egy komor, groteszk, cseppet sem szokványos világot. Az cseppet sem volt könnyen emészthető olvasmány, és minden fantasztikuma és elszálltsága ellenére a világa könyörtelenebb és kilátástalanabb volt Westerosénál. Az Igyunk a nőkre! ezzel szemben egy könnyed, jópofa olvasmány, ami stílusában nem kicsit merít a XIX. századi ponyvákból, miközben ezer más helyről építkezik. Örömmel állapítottam meg egyébként, hogy kevés kivételtől eltekintve a kötetben szereplő fantasy novellák nem elégednek meg a tipikus középföldi klisékkel, hanem azoknál jóval színesebbek és meglepőbbek, mintha J. R. R. Tolkien helyett L. Frank Baum lett volna a követendő példakép. A szóban forgó novella egyébként humoros, csavaros, ötletes, így bátran ajánlom mindenkinek!

David W. Ball: Származástörténet

Pusztai Dániel: Számomra ez a kötet meglepetés-novellája volt. Így kell egy történetet lényegre törően, hatásosan elmesélni. Az írás egy elveszett, majd megtalált Caravaggio képről szól, amit egykor a nácik raboltak el. A novella két idősíkban játszódik, jelenünkben egy restaurátor meséli el kuncsaftjának a kép történetét, közben pedig betekintést nyerhetünk az azt eltulajdonító SS-tiszt életébe. Kimondottan tetszett, hogy Ball nem finomkodik, kendőzetlenül bemutatja a háború és az azokat megvívó emberek brutalitását, mégsem tobzódik bennük, mint sok magát realisztikusnak valló alkotás. Egyébként nem kell félteni a festményt a jelenünkben csodáló szereplőket sem, mert bár makulátlan a hírnevük, azért ők is kétes alakok. Persze, ők is csak akkor fordulnak törvénytelen eszközökhöz, ha muszáj, akkor viszont feltétlenül és bűntudat nélkül. Emberismeret és kendőzetlen őszinteség, ez a novella két erénye.

Plusz mégis csak úgy okítanak minket művészettörténetből, hogy szinte észre sem vesszük.

Tölgyesi László: Nem nagyon tudok mit hozzátenni Dani értékeléséhez, mindent elmondott. Jó írás, ráadásul nem esik abba a hibába, hogy érzelegni kezdjen, így még hatásosabb.

Carrie Vaughn: Azok a dübörgő húszas évek

Tölgyesi László: Ha Lansdale sztorija rossz értelemben vett férfi-írás volt, hát ez a női párja, egyben a kötet egyetlen írása, amely az első szótól az utolsóig bosszantani tudott. Hősünk, a Mary Sue kór előrehaladott stádiumában szenvedő hölgy főnökével, a hasonló betegséggel megvert Madame M-mel bemegy egy bárba, hogy beszéljenek a tulajjal. Hősnőnk mindvégig azon izgul, hogy ne történjen semmi, és ez nagyjából sikerül is, csak azt nem fejtettem meg, hogy ez miért is jó az olvasónak. Utalgatnak arra, hogy ha történne valami a bárban, az beláthatatlan következményekkel járna, meg egyébként is azért kéne beszélni a tulajjal, mert a világot valami nagy-nagy dolog fenyegeti. Lelövöm a poént: mi olvasók ezt sosem tudjuk meg, de higgyük el, hogy nagy-nagy. Az írónő láthatóan abban bízott, hogy a húszas évek, az alkoholtilalom „dübörgő”, bűnös-ártatlan Amerikájába némi finom mágiát vinni önmagában akkora ötlet, hogy kár karakterekkel, konfliktusokkal vagy történettel elvonni róla a figyelmet. A varázslényekkel teli bár leírása még egészen hangulatos is lenne, de az ebben rejlő lehetőségeket sem aknázza ki. Aztán valami mégis történik, de a felvezetéssel ellentétben könnyedén és érdektelenül megoldják. Utána még jön egy epilógusszerű lezárás, ügyetlen és értelmetlen.

Pusztai Dániel: Én a novella felénél feladtam, hogy megértsem, miről is szól tulajdonképpen, mert ahhoz túlságosan is ad hoc volt a történetvezetés. Utána már csak az érdekelt, hogy voltaképpen mennyi van még hátra. Vigasztaljon minket, hogy ezzel a novellával túl vagyunk a kötet leggyengébb írásán.