Wolverine: Origin – Szép semmi

A misztikus vonásokkal fűszerezett karakterek esetében mindig rendkívül veszélyes, ha valaki nekiáll eloszlatni a ködbe burkolózó múltat – hiszen ha túl sokat árul el, oda a misztikum, ha túl keveset, semmi értelme az egésznek, és persze ott van a csapda, amibe a legtöbb ilyen történet rendre beleesik: a görcsös igyekezet, hogy megmagyarázza valaminek az eredetét minden létező szempontból. Tavaly ilyen volt a Hannibal ébredése, amivel sikerült kizsigerelni a valaha teremtett egyik legelemibb és legfélelmetesebb gonoszt, és bár Rozsomák eredettörténete nem lett ennyire katasztrofális, azért minden anyagi sikere ellenére máig ott lebeg felette a kérdés: valóban szükség volt erre? A kanadai mutáns múltját jó 30 éves pályafutása során már összevissza retconálták (főleg az utóbbi időben), aminek köszönhetően élettörténete tele van ostobaságokkal és ellentmondásokkal, de az Origin még akkor íródott, amikor nagyjából normális volt a dolgok állása.

A történet szerint Rozsomák a XIX. század végén született Kanadában, egy arisztokrata család gyermekeként. Paul Jenkins az első két részben keményen igyekszik, hogy a főszereplőre megszólalásig hasonlító, Logan nevű kertész gyerekét állítsa be Rozsomáknak (viszonylag ügyesen kivitelezett, de olcsó húzás), hogy aztán egy fordulattal a gazdag család betegeskedő, gyenge kölykével azonosítsa, aki egy tragikus eseményt követően megkezdi vándorlását a vadonban, szerelmével Rose-zal. De persze keserű múltja előbb-utóbb visszatér életébe, és a következmények örökre meghatározzák karakterét.

Jenkins olyan jól kapja el a legügyesebb Rozsomák-sztorik erőteljes hangulatát, amennyire azt csak lehet egy kosztümös környezetbe helyezett történetben. A karakter viselkedése végig hiteles, és hányatott sorsának ábrázolása is összességében pozitívumként értékelhető, mégis van egy olyan érzése az olvasónak, hogy az író két kézzel préseli bele az álkonfliktusokat, hogy minél tragikusabb és szomorúbb előtörténettel indokolja meg Logan későbbi természetét. És ez az a – korábban már említett – banánhéj, amin az Origin elcsúszik. Jenkins mindent szájba akar rágni, mindent, ami a későbbiekben fontos a karakter életében, izzasztó igyekezettel próbál visszavezetni eddig a sztoriig. Mintha írt volna egy listát, hogy miket kell belezsúfolnia a minibe, és ahogy dolgozott a képregényen, szép komótosan pipálgatott.

Előrevetíti a japán szálat, a beszédstílus kialakulását (pl. ’pubi’), és az egyik mellékszereplő még meg is jegyzi, hogy ez a fiú olyan, mint egy Rozsomák. Mindezt lehetett volna finoman, árnyaltan tálalni, apró, okos kis utalásokkal tekintgetni előre, de Jenkins inkább egyenesen beletolja az egészet az olvasó pofájába, nem bízva (sem az ő, sem a saját) intelligenciájában, ez pedig így túl erőltetett és ostoba megoldás. És akkor még nem beszéltünk a pre-Jean Greyről és a pre-Kardfogúról, ami különösen kínosan veszi ki magát, főleg a csúnyán összecsapott fináléban, ahol Logan röhejesen buta és hiteltelen körülmények közt veszíti el élete első szerelmét.

Ó, és a rajz. Andy Kubert digitálisan színezett képei gyönyörűek (főleg a borítók), és hamisítatlan XIX. századi hangulatot teremtenek (amiben az archaikus, cirádás szövegdobozok is segítenek), bár alighanem hatásosabbak lennének, ha az alkotók hagynák őket kibontakozni – ugyanis néha túl sok panelt zsúfoltak egy oldalra, ami bizony visszavesz a művészi kidolgozottság erejéből. Összességében kapunk egy kicsit hosszúra nyújtott, külsőre szép, hatrészes minit, ami a karaktert jól használja, de más téren azért bőven hagy kívánnivalókat maga után, és megállapíthatjuk, hogy bár nem rossz, de egyáltalán nem is kiemelkedő. Voltaképp aligha veszítettünk volna bármit is, ha soha nem készül el.


Megjelenés: 2001/2002
Történet: Paul Jenkins
Rajz: Andy Kubert

Olórin, 2008. március 3.