WH40k – AZ!

Villámok cikáztak az epebajos égen, mintha a valóság és a valótlanság között szikrázó feszültséget próbálnák levezetni. Gennyes fellegek gyülekeztek, de nem víz hullott belőlük, hanem valami ragacsos nedv. Ahogy rájuk nézett az ember, leginkább rothadó, rákos daganatoknak tűntek a levegőben. A látványt a méregzölddel erezett sárgás fényű napkorong világította meg, melynek fénye alig szűrődött át a klórgáznak tetsző légkörön. Nem is volt többre képes, csak penészes fénylepedékkel vonta be a viharvert tájat, amit fűrészes élű szirtek és ragyás kősziklák tarkítottak.

Hogy életben tartsak és táplálják a soha véget nem érő pszichikai őrszolgálatot teljesítő Császár lelkét, minden egyes nap fiatal pszik ezrei áldozták fel magukat, vitális esszenciájukat és életüket. Azoknak a testét, akik vállalták ezt az áldozatot, a felszentelt papok által működtetett szertartási kemencékben égették el. A szétégő hús, a pernyévé váló csontok és szövetek sűrű, zsíros füstje beleolvadt a Föld elviselhetetlenül szennyezett atmoszférájába; az elhamvasztott testekből felszálló füst volt az, amely émelyítően édeskéssé változtatta a kénes-savas levegőt.

Elég volt három magával ragadó kötet az Inkvizítor-sorozatból, hogy teljes tisztelettel adózzak Ian Watson választékos jelzőkkel vértezett, leíró részeiben különösen hangulatos, a Káosz megjelenítésére is alkalmas írói tehetsége, és a Warhammer 40k világának komplexitása előtt. Ahhoz is elég volt, hogy örökre telítődjek vele, és ne nagyon akarjak visszatérni ebbe az elképzelhetetlenül tragikus világba, a Fekete Könyvtár olvasótermébe.

Fogtam kezemben WH40k figurát, kipróbáltam pár PC-játékot, olvastam angolul képregényt, valami animációs filmszerűség is rémlik, a felszínt kapargattam a teljes belemártózás, a könyvek, azaz kizárólag Watson könyvei után. Szégyen, hogy Dan Abnettig se jutottam el?

31. század, saját fájdalomszintjeiken taposó keresztes lovagok láncfűrészpuskával a leginkább Jodorowsky-félén elborult istencsászáros galaktikus birodalomban, renegátok, démonok, nem tündéknek nevezett tündék, orkok, mágia-, energia-, tudat- és mindenféle gusztusos és gusztustalan folyamokkal telített világ képe vetül az olvasók, játékosok képzeletének vásznára. Humor? A lépték, hogy százmilliárdokat bombáznak le. Mikrotörténeteken keresztül felépített jóslat-beteljesítő óriás eposzok bontakoznak ki előttünk, hasonlóan más fantáziavilágokhoz.

A Szukits kiadó Bukottak című kötete egy trilógia befejező része, talán nem ezzel volt a legszerencsésebb elkezdeni a magyar nyelvű WH40k képregényekkel az ismerkedést, de valahol el kell…

George Mann a Black Library, a Warhammer-regények kiadójának megbecsült szerzője. A sztorival így nincs nagy gond, mondhatni, a harmadik rész olyan, amilyen, olvastunk jobbat is, rosszabbat is.

Tazio Bettin szabadúszó grafikus, dolgozott már a Zenescope-nak, Dark Horse-nak, most pedig a Titannak rajzolta meg ezt a trilógiát.

Az egész mű arra emlékeztet, mintha egy játékmodell-kalandot olvasnék képregényben. Az űrhajók, járművek, a szereplők jelmezei természetesen hűek az ólomfigurás-táblás stratégiai társasjáték eredetijéhez, de ahhoz, hogy igazán kiemelkedő legyen a képregény-élmény, úgy érzem, ezt az egészet valahogy nem a Tazio Bettin-féle realizmussal kellene ábrázolni, hanem a ál-realistán (nem karikatúraszerű, hanem a valóságot valósan eltúlzó), mint például John Romita JR a felduzzasztott, de arányos figuráit, Kábelt, Megtorlót és másokat. Ezek az emberkék több száz kilós páncélokat hordanak, az egész világ groteszk, árnyakkal és félelemmel, megszállottsággal és fénnyel teli.

Eretnekek, renegátok, hittel teli és hitüket vesztett gárdisták, ármánykodás, csatározás – hogy rajongóknak kötelező darab-e?

AZ!

Lénárd László

Warhammer 40.000 – Bukottak (#3)
Szerzők: George Mann, Tazio Bettin, Jed Dougherty, Enrica Eren Angiolini
Kiadó: Szukits
Megjelenés: 2019. május