Watchmen – Az őrzők

Alan Moore szerint képregénye megfilmesíthetetlen – és erre Zack Snydernek távolról sem sikerült rácáfolnia, ám próbálkozása ennek ellenére sem veszik kárba.

A Watchmen több mint 20 éve ún. developement hellben (fejlesztési pokol) szenvedő filmtervezetéről Terry Gilliam is azt mondta, hogy nem lehet szélesvászonra vinni. De ő csak a legnagyobb név azon rendezők közül, akiket Moore képregénye az utóbbi két évtizedben „elfogyasztott”. David Hayter, Paul Greengrass és Darren Aronofsky (sőt, egy időben Michael Bay is szóba került – jesszus!) mind távozni voltak kénytelenek a projektből, ami végül Zack Snyder asztalán landolt. Egy ügyes horroradaptációval (Holtak hajnala) és a viszonylag korrekt 300-zal a háta mögött nem tűnt alkalmas jelöltnek rá, hogy filmet forgasson egy ilyen komplex alapanyagból – a végeredmény részben mégis őt igazolja. Mert bár a Watchmenre, lényegét tekintve, a kész mű ellenére továbbra is igaz, hogy megfilmesíthetetlen, az ember hajlamos fejet hajtani Snyder előtt, egyszerűen azért, mert nem végzett rossz munkát, és nehéz elképzelni, hogy erre a médiumra ennél sokkal jobban lehetett volna adaptálni a képregényt.

Tekintve, hogy az eredeti egy egyedülállóan komplex, metaforákkal és szimbólumokkal teli képregény, amit Moore úgy írt, hogy specifikusan ennek a médiumnak a határait feszegesse, az adaptáció alkotói két lehetőség közül választhattak. Vagy úgy készítik el a filmet, hogy a lehető legpontosabban követik a cselekményt, bizonyos mellékszálak, karakterek és plusz rétegek elhagyásával, vagy úgy, hogy a mondanivalót, a gondolatiságot, a karaktereket követik a lehető legpontosabban, engedve a történetbe való belenyúlás és átalakítás kényszerének. Nyilvánvalóban az első a könnyebben járható út, és Snyderék azt választották – persze a második lehetőséghez nem pályájuk elején járó stúdióbérencek kellettek volna, hanem igazi filmes egyéniségek, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az eredeti megváltoztatásával elkerülhetetlenül magukra vonták volna az óbégató rajongók haragját. Vagyis mindenki igényét kielégítő, jó megoldás eleve nem létezett. Ezt talán nem árt számításba venni, mielőtt nekiesünk kivesézni, hogy miért járt sikerrel Snyder – és miért vallott egyben kudarcot is.

Az adaptációk esetében (és most nem csak képregényekéről van szó) elmondható, hogy akik az eredetit nem ismerik, azok kevésbé szigorúan ítélik meg a filmes verziót, és így általában nagyobb eséllyel tetszik nekik. A Watchmen azonban fordítva működik. Aki olvasta Moore klasszikus művét, az könnyebben átadja magát az élménynek, mert még az időnkénti felszínességek ellenére is észreveszi a történetben rejlő mélységeket. Az ilyen néző kap egy, az eredeti mű cselekményét 90%-ban lekövető „mozgó képregényt”, ami ilyen szempontból kicsit olyan, mint pl. az első két Harry Potter film: szépen, hol ügyesen, hol kicsit szájbarágósan felmondja a sztorit, de nem tesz hozzá semmit. Elvagyunk vele, örülünk a teljes egészében visszaköszönő paneleknek, beállításoknak és szövegeknek, és csak amikor felállunk a végén, akkor jut eszünkbe, hogy mi minden kimaradt, mennyi apró, de roppant fontos részlet, finomság és metafora veszett el (a médiumok különbözőségéből fakadóan eleve átvihetetlen képi és szövegi bravúrokat ne is említsük) – annak ellenére, hogy a vászonról csak úgy süt Snyder lelkesedése és elhivatottsága.

Aki nem ismeri a képregényt, az okkal teheti fel a kérdést: mireföl a nagy hajcihő? Átlagos történet, a szokásosnál merészebb (gyilkos, szociopata, erőszaktveő stb.), de egyébként egydimenziós hősök és korrekt látvány. A világmegváltás bizony elmarad, a baj az arányokkal van. Egy meglehetősen egyszerű cselekménnyel bíró filmről van szó, ami azonban ennek ellenére két és fél órát tesz ki – hogyhogy ebbe nem fértek bele a mélyebb karakterrajzok? Ugyanis az eredetileg fantasztikusan kimunkált karakterekkel az alkotók itt általában csak a felszínt kapargatják, és pusztán nagynéha jut hol több (Rorschach) hol kevesebb (Éjjeli Bagoly) pillantás a lelkek mélyére. Helyette viszont indokolatlanul hosszú akciójeleneteket kapunk – igaz, kevés van belőlük, de talán a Komédiás percekig tartó haláltusáját vagy a hasonlóan terjedelmes börtönös verekedést be lehetett volna áldozni pár értékesebb momentumért. Már csak azért is, mert ezek a jelenetek, a maguk trendi lassításaival rettenetesen kilógnak a film többi részéből, mintha nem is ehhez, hanem mondjuk A szállító 4-hez forgatták volna őket. Emellett a szuperhős-mítosz deheroizálása is csak félig-meddig hangsúlyos, mert a Moore eredeti elképzeléseit nagyjából hűen követő motívumok felhígulnak egy-egy kéretlen pózolós jelenetben.

A film legértékesebb része egyébként a főcíme: fantasztikusan jól megidézi az egyes korok hangulatát, és csupán címszavakban, de annál kifejezőbben végigvezet minket az alternatív Amerika szuperhőseinek történetén, a felemelkedésüktől a bukásukig. Olyan bravúr ez, amelyet a későbbiekben nem sikerült megismételni, nincs ugyanis meg az a paranoiával, félelemmel teli, nyomasztóan feszült hidegháborús atmoszféra, ami a képregény esetében menthetetlenül rátelepedett az olvasóra (ráadásul néha egészen szerencsétlenül válogatták össze a kornak megfelelő betétdalokat). Részben ebből következően csorbul a társadalomkritika, a szuperhősök világra gyakorolt hatásainak bemutatása is, és az önbíráskodással kapcsolatos morális kérdések sem kapnak súlyt – sőt, leginkább fel sem merülnek.

De a legnagyobb mulasztások a karakterekkel kapcsolatosak. Még Rorschach és Dr. Manhattan jártak a legjobban, annak ellenére, hogy előbbi fekete-fehér világszemléletét jóval kevésbé érzékeltetik, mint az eredetiben, és utóbbi emberi lényegétől való folyamatos eltávolodása is címszavakra korlátozódik. Éjjeli Bagoly és Selyem Kísértet filmes verziói kifejezetten sótlanok, jellegtelenek lettek, de a legrosszabb sors Ozymandiasnak jutott, akit sikerült egy unalmas sablon szintjére redukálni. A színészek játékára egyébként nem lehet panasz, de az is biztos, hogy senki nem fog díjakat hajigálni utánuk – ahogy szinte minden más területen, itt is az apró nüanszok hiányoznak. A Rorschachot alakító Jackie Earle Haley hangja például rendkívül erőltetett, és általában is elmondható, hogy túl sok érzelmet mutat – holott Moore-nál teljesen sztoikusan, faarccal tette a dolgát, és csak azokban a pillanatokban fakadt ki, amelyekben lekerült róla álarca, vagyis megfosztották őt „önmagától”.

Hogy akkor mégis miért nem teljesen reménytelen a film? Egyszerűen azért, mert látszik rajta, hogy igazi profizmussal és lelkesedéssel készítették. Mozgalmas, látványos, érdekes, hiányosságai dacára is képes lekötni a néző figyelmét, akadnak figyelemreméltó csúcspontjai, amelyekben egy pillanatra megmutatkozik az eredeti mű nagysága és komplexitása, és az alkotók a szexualitás, a brutalitás, és a felkavaró befejezés terén sem alkudtak meg (sőt, vérengzésből talán egy kicsit több is van, mint kellene). A kérdés tehát a következő: elég-e az örömre, hogy egy megfilmesíthetetlennek tartott képregényből készült egy nézhető adaptáció? Elég-e az alkotók vállon veregetéséhez az, hogy az eredmény legalább nem lett rossz? De ezt már mindenki döntse el maga.

6/10

Olórin, 2009. március 7.