Watchmen: A nagybetűs KÉPREGÉNY

(Az alábbi kritikát szerzője jóval a magyarországi megjelenés előtt írta, amikor még szó sem volt arról, hogy itthon egyáltalán kiadják e kötetet!)

Kritikaírás szempontjából a Watchmen kicsit olyan, mint az első Star Wars vagy Keresztapa film: az ember leül elé, végiggondolja az egészet, és nagyjából két másodperc alatt rádöbben, hogy esélye sincs bármi olyat elmondani róla, amit korábban már ne mondtak volna el – legalább százszor.
Hogy akkor mi értelme?
Aki képregényeket olvas, nem kerülheti el, hogy kézbe vegye a Watchment. Aki képregényekről ír, nem kerülheti el, hogy cikkezzen róla. Akinek képregény-témájú honlapja van, nem kerülheti el, hogy írást publikáljon róla. Mert a Watchmen megkerülhetetlen. Jól példázza ezt az is, hogy ez az egyetlen képregény, ami rákerült a Time magazin listájára az utóbbi évszázad száz legjobb regényéről.

És természetesen a Watchmen képregény-történeti szempontból is megkerülhetetlen: Frank Miller remekével, a The Dark Knight Returnsszel együtt nagyban hozzájárult a kilencedik művészet felnövéséhez (a két, egyszerre született alkotásnak egyébként a témát és stílust tekintve is sok közös pontja van), és a gyerekkönyv-skatulyából való kitöréséhez. Örökre megváltoztatta a médium arculatát, hatásai máig érezhetők – rengetegen merítettek belőle, és sokan próbálták utánozni, de persze senkinek nem sikerült utolérni. Nem csoda: a Watchmen innovatív, posztmodern metaképregény, oly komplex, nagyszabású, intelligens és lehengerlő, hogy ehhez hasonló mű jó, ha húszévente egyszer születik.

A történet egy olyan Amerikában játszódik, amiben elfogadott tény a szuperhősök létezése. Bár működésüket a kormány évekkel korábban betiltotta, megjelenésüknek köszönhetően másként alakult az ismert történelem. A hősök megnyerték Amerikának a vietnámi háborút, nem került sor a Watergate-botrányra, Reagen pedig egy alkotmánymódosításnak köszönhetően ötödik ciklusát tölti a Fehér Házban. A világ közben lassan, de biztosan a kárhozat felé tart, a hidegháború nukleáris holokausztba készül átfordulni, és amikor egy exszuperhőst meggyilkolnak, egyik volt társa nyomozásba kezd az ügyben, végül leleplezve egy félelmetesen jól kitervelt, az egész világot megváltoztató tervet.

A Watchmen minden egyes lépéssel a klasszikus szuperhős-történetetek nyomdokain halad, ám Moore közben folyamatosan atomjaira bontja azok mitológiáját, és egészen sajátos módon rakja újra össze. Álarcos igazságosztói egy kivételével szupererők nélküli emberek, akik egy hagyományos hős-képregényben a nemes főszereplő halálos ellenségei volnának: többségében megalomániások, pszichopaták, gyilkosok, erőszaktevők, szociopaták, félőrültek és teljesen amorálisak. Talán a többiek közt meglepően tisztességes Éjjeli Bagoly az egyetlen igazi kivétel (noha neki is megvannak a maga komplexusai), míg a skála másik végpontja a gátlástalan, szinte nihilista Komédiás, akinek meggyilkolása a Watchmen kiindulási pontja. Az ügyben nyomozó arctalan Rorschach Moore adu ásza, maga a két lábon járó pszichológiai tanulmány. Egy traumákkal terhelt, megnyomorított lelkű, a társadalomtól magát elszigetelt férfi, aki abszolút morális felsőbbségérzetét kérlelhetetlen és kegyetlen brutalitással érvényesíti a bűnözőkön – voltaképp több szempontból is tragikus karakter, aki csak jót és rosszat, fehéret és feketét lát (ahogy arra maszkjának színei is utalnak), és eltökélte magát az e világnézet szerinti, mindig (még az armageddon árnyékában is) kompromisszummentes cselekvésre.

A másik hős, akivel egész oldalakat lehetne megtölteni, az egyetlen szuperképességekkel rendelkező szereplő, a hátborzongatóan emberfeletti Dr. Manhattan. A klasszikus példának megfelelően egy félresikerült kísérlet következtében tett szert képességeire, amik csaknem isteni szintre emelték őt: halhatatlanná vált, egyetlen gondolatával képes átformálni a valóságot, és ez a téren és időn felül álló hatalom a világ legmagányosabb és legérzéketlenebb lényévé teszi. Fokozatosan elhidegül az őt körülvevő világtól – pontosabban túlnő rajta, mind logikailag, mind érzelmileg, így az egyetlen, aki különösebb erőfeszítés nélkül véget vethetne az egyre szövevényesebb ügynek, végül szinte megszűnik emberként létezni (még a Földet is elhagyja, hogy a Marson döntsön az emberiség sorsáról egy szenzációsan sokrétű, intelligens, gyönyörű, és szinte valószerűtlenül sok gondolatot felvető jelenetben). És persze ott van még Nagy Sándor megszállottja, a hiperintelligens Ozymandias, aki a „cél szentesíti az eszközt” elvét vallja, és Silk Spectre, aki csak a családi hagyomány miatt lépett a szuperhősi pályára.
Ezeken a karaktereken keresztül Moore tucatnyi kényes és fontos témát érint. Morális dilemmákkal szembesíti az olvasót, az önbíráskodás kérdéskörét vizsgálja, politikai szennyeseket tereget ki, társadalomkritikát gyakorol, sötét, mocskos és veszélyes, a pokol felé tartó helyként ábrázolva a világot, amit csak egy megalomániás zseniálisan őrült terve menthet meg (ha ugyan bármi) – ismét csak kiforgatva egy jól ismert klisét, konkrétan a világvége ellen összefogó szuperhősökét. De (akárcsak az említett The Dark Knight Returns esetében) a Watchmen sikeréért talán még jobban felelős a szerkezet, mint a történet és a karakterek.

A gondolatbuborékokat nélkülöző narratíva végig objektív marad, és betekintést enged minden fontosabb karakter életébe, bemutatja nézőpontjaikat, de soha nem teszi azokat magáévá. Az alkotás emellett tucatnyi rétegből épül fel, történetszálak, idősíkok csúsznak egymásba szájbarágós elkülönítések nélkül, minden oldal minden panelje szimbólumokkal terhelt, ezer apró jel utal a sztoriban előre és vissza, metafora metaforát követ, minden második mondatnak többletjelentései vannak, és a cselekmény szövetébe olvadó apró írói bravúrok sokasága közül az ember még többszöri olvasásra sem vesz észre mindent. A lehengerlő hatást még inkább fokozza a „történet a történetben” koncepció: egy fiatal fiú képregényt olvasgat egy a nagyvilág híreit a vásárlóival megvitató újságosnál, és az abban elmesélt, egy kalóztámadás hírével hazasiető hajótöröttről szóló sztori több szinten is sajátos metaforája a Watchmen cselekményének (mind a történet egészét, mind az egyes történetszálakat illetően). Akink pedig még ez sem elég, az egyes részek végén található dokumentumoknak, hivatalos iratoknak, pszichiátriai jelentéseknek, újságcikkeknek, önéletrajzoknak hála még jobban elmerülhet az alternatív 1985 világában.

A Watchmen egyedülálló komplexitását Dave Gibbons realisztikus, a sötét, való világ karcosságának, és a jellegzetesen szuperhősös pózolásnak a határmezsgyéjén mozgó rajzai, és John Higgins harmonikus színei növelik tovább. Ritkán látunk ilyen összhangot kép és szöveg között: Gibbons mesteri érzékkel támogatja Moore mindent átható, mindenhol jelenlévő szimbólumrendszerét, és úgy építi fel a képeket, hogy az olvasó akaratlanul is elveszik az azokat elöntő információtengerben. Értelme van a háttér legapróbb részleteinek is, egy tárgy, egy szín, egy forma, egy hangulat többletjelentést nyer a dialógus egy részletének, mondatának, szavának köszönhetően. Csak egy kicsit fordítsd gyorsabban az oldalt a kelleténél, és máris lemaradtál valamiről.

De ez még nem minden: tekintve, hogy a Watchmenben nagyon kevés az akció, viszont rengeteg a szöveg, Gibbons egyik fő kihívása alighanem az volt, hogy munkájával képes legyen dinamikát adni a statikus jeleneteknek is. Ehhez filmszerű megoldásokat hívott segítségül: a gyakori nézőpontváltások, a képen közeledő vagy éppen távolodó szereplők, az előtérbe helyezett tárgyak mögött, fókuszon kívül ábrázolt karakterek mind olyan kreatív fogások, amik lendületessé teszik a párbeszédeket is, a mozgalmas néma jelenetek pedig (pl. az Ozymandias elleni merénylet) döbbenetesen hatásosak, részben épp azért, mert nélkülözik a mozgást hagyományosan mímelő vonásokat. Gibbons eszközei közt különösen fontos a „kamera” mozgásának illúziója – például nem egy rész ér véget egy jellegzetesen mozis eszközzel, a helyszíntől távolodó perspektívával. De előfordul ennek az ellenkezője is, mint például a hatodik rész végén, ahol a „kamera” egy Rorschach kép feketeségébe úszik bele, leblendeként használva fel az utolsó panelt.

A 2005-ös Absolute kiadásához John Higgins újraszínezte a képregényt, ami így nagyobb, teljesebb élményt nyújt, mint valaha. Szinte minden oldal kicsit sötétebb tónust kapott, az élesebbé vált kontrasztok látványosabb, az eseményeket jobban kihangsúlyozó képeket eredményeznek (ez különösen a nagyméretű paneleknél és az egészoldalas rajzoknál érvényesül), és bár van, ahol ezek a változások roppant finomak és első pillantásra szinte észrevehetetlenek, akadnak olyan képek is, amelyeknek az egész háttere drasztikus változáson esett át. És ha már szó esett az Absolute kiadásról, érdemes még megjegyezni, hogy több mint 40 oldalnyi extra anyaggal is találkozunk benne: vázlatok, borítótervek, forgatókönyv-részletek, karakter analízisek, Moore és Gibbons alkotási folyamattal kapcsolatos gondolatai igyekeznek csillapítani az olvasó információéhségét.

A Watchmen nem csak bátran él a képregény-művészet minden klasszikus megoldásával, hanem még bátrabban új köntösbe öltözteti, kiforgatja, forradalmasítja azokat. Igazi klasszikus, korszakalkotó mestermű. Senkinek, aki nem olvasta legalább egyszer, nincs joga képregény-rajongónak vallania magát.

10/10

Megjelenés: 1986-1987
Történet: Alan Moore
Rajz: Dave Gibbons

Olórin, 2008. április 19.

Facebook Hozzászólások