Wanted

Hadd kezdjem egy figyelmeztetéssel azok felé, akik nagyra tartják az eredeti képregényt. Fokozott óvatossággal, és minimális elvárásokkal, vagy még azokkal se üljenek be a moziba, mert kedvencüket úgy kiherélték és kicsavarták, hogy a tudathasadásban szenvedő Mark Millaron kívül (nyilatkozata arról, hogy az adaptáció mily hű az eredetihez, az év vicce – vagy tragédiája) nincs ember, aki ráismerjen. Viszont aki nem táplál komoly tiszteletet az eredeti iránt, ne adj’ Isten, nem is olvasta, az minden bizonnyal elégedett lesz a nyár egyik leggyorsabb és legdögösebb akciómozijával. Mert ugyan a Wantedben valóban több lehetőség volt, mint amit az alkotók kiaknáztak, ám amit kiaknáztak, azzal derekas munkát végeztek.

Wesley Gibsonnak (James McAvoy) egész lénye a „lúzer” szinonimája. Pocsék munkahelyén egy gusztustalan és rosszindulatú tehén a főnöke, legjobb barátja napi rendszerességgel keféli folyton elégedetlenkedő barátnőjét, és egyébként sem venné észre senki, ha egyik napról a másikra csak úgy eltűnne a Föld színéről. Helyzete azonban váratlanul megváltozik, amikor feltűnik életében a dögös Róka (Angelina Jolie), a világ egyensúlyát fenntartó, szupertitkos Bérgyilkosok Testvériségének tagja, aki közli vele, hogy apját, aki szintén a Sloan (Morgan Freeman) vezette Testvériségnek dolgozott, tegnap kapta puskavégre egy rossz útra tért ügynök. Mint kiderül, Wesley veleszületett képességénél fogva csúcsprofi céllövő (ledurrantja a szárnyakat egy légy hátáról, és megcsavarja a kilőtt golyót), úgyhogy némi edzés után már készülhet is a bosszúra.

Hollywoodi filmről lévén szó, nincs abban semmi meglepő, hogy Millar szerzői képregényének amorális szupergonosz-koncepcióját nagy ívben kivágták az ablakon, így aki az eredeti velejéig gonosz és cinikus stílusát kívánja viszontlátni a vásznon, az a 20 perces felvezető után már hangosan fog átkozódni. Aki nem, az cserébe egy eszeveszett vizuális orgiát kap az év egyik leggyorsabb sodrású filmjében, ami még azelőtt véget ér, hogy nekiállnánk morogni együgyűsége miatt. Timur Bekmambetov, az Őrség-filmek rendezője ugyan híven saját magához csúnyán elveti a sulykot az első akciójelenetben, ahol értelmetlenül zsúfol össze mindenféle szemfájdítóan trendi, hatásvadász képi megoldást, de ezt később megnyugtatóan levetkőzi, és onnantól kezdve már csak annyi a dolgunk, hogy hátradőljünk, és mosolyogva konstatáljuk, hogy az alkotók még csak hírből sem ismerik a fékpedált.

A tipikus, „minden filmbe kell” kiképzős montázs letudása után először egy vonatos jelenettől esünk ki a székünkből, majd a fináléban az utóbbi idők egyik leglátványosabb, a Mátrix és a John Woo-filmek hagyományai előtt tisztelgő (illetve ha valakinek úgy tetszik: azoktól nyúló) elsöprő erejű lövöldözés elégíti ki legmohóbb akicióigényünket is – és ez itt a lényeg. Mert ugyan a dialógusok általában annyira jellegtelenek, hogy említeni sem igazán érdemes őket, a színészi játék a korrekt szinten pihen, nem lentebb, és kicsit sem fentebb, a társadalmi béklyók lerázásának témája meg túl felületes ahhoz, hogy beszélni lehessen róla (bár kapcsolódik hozzá jó pár dögös és vicces momentum), mindez másodlagos. Ez egy tökös, dramaturgiailag jól felépített, kellően véres és szitokszó-gazdag, lendületes akciófilm, és még annak sem kifejezetten komoly, így hát aki kikapcsolja az agyát (erre elsősorban a misztikus szövőszék elviseléséhez van szükgés), az elvileg kellemes két órát tölt majd a moziban. Talán csak Róka felszínes moralizálása zavarhat bele az élménybe, de szerencsére a frappáns befejezésnek hála végül az is értelmet nyer.

Egy kis keserű szájíz azért így is jelentkezhet a film megtekintése után. Ha ugyanis az alkotók tudták volna kombinálni Bekmambetov látványvilágát és eszement tempóját Millar eredetijének sokkal izgalmasabb koncepciójával, akkor most az év egyik legjobb hollywoodi filmjéről beszélhetnénk. Így sajnos nem, de egyszeri, agyeldobós szórakozásnak a Wanted azért bőven megfelel.

Olórin, 2008. július 16.