Világvégi Mesék – A posztapokaliptikus káposzta esete

2015 végén Szűcs Gyula és alkotótársa Budai Dénes megmutatták, hogy van olyan hazai képregény, ami egy kis érlelés és ráncfelvarrás után képes meghódítani a képregényolvasó (és az autós) közösséget. Röviddel megjelenése után a Café Postnucleár az elmúlt év egyik legnépszerűbb – és minden bizonnyal a leghangosabb – magyar képregénye lett. Az alkotók azt is elárulták, hogy nem terveznek hosszasan pihenni a babérjaikon, igyekeznek minél előbb újra megörvendeztetni minket egy kis magyar medmeksz életérzéssel.

Hogy Gyula (a gonoszdi elektronikus újságíró, hangzatos nevek kiagyalója) egy régi álmát valósította meg, vagy csak a Café Postnucleár lökéshullámán (nnna tessék, mégis leírtam, pedig megfogadtam, hogy nem sütöm el én is… sebaj) vígan szörfözve találta ki, hogy alapít egy kiadót, nem tudhatjuk, de megtette. A Kaméleon Komix a tavalyi Hungarocomix-on debütált nyitó antológiájával, és az új, sorozatszerkesztői pozícióját betöltő Gyula a kilencedik.hu-t is megajándékozta egy recipéldánnyal.

A Világvégi Mesék egy 52 oldalon terpeszkedő, puha kötésű, albumméretű gyűjteményes kötet, amiben három történet lett összerottyantva. Ugyan az első történet mellett a másik kettő csak a feltét funkcióját látja el, mégis az egész így ad ki egy kellemesen zamatos egytálételt.

Kezdésként Gyula séf azonnal a káposztával indít, az urán-hajtott Karancs II.-n jól alámelegített a Paneldzsungel című Chavez/Gombalovas trió trash-horror-thriller történetének. Eredetileg a Random-on jelent meg még 2014-ben (hírt is adtunk róla), és habár elég szórakoztatóra sikerült, valahogy nem keltett különösebb visszhangot. Pedig van ebben minden: világégés, egymást gyilkoló bandák, akció, káromkodás, mellek – szigorúan eleget tesz a műfaji követelményeknek. A hangulatát leginkább a Troma filmekéhez és hasonló ZS-trash mozikhoz tudnám hasonlítani. Ugyan a helyszínt leszámítva eredetiséget nem igazán lelünk a történetben, Chavez remekül használja a kliséket, és egy frankó történetet kanyarint belőlük. Jól eltalált tempóval építkezik a klimaxig, a csavarok – habár kiszámíthatóak – a helyükön vannak, és a sztori záró képsoraira ha visszagondolok, óhatatlanul is csíkozva látom, mint egy agyonhasznált videókazettán. A rajzok felett kicsit eljárt az idő, és azóta láttunk már kiforrottabb munkát is a Békefi tesóktól, de a történetet tökéletesen kiszolgálja. Egyes jelenetek, beállítások szinte egy-az egyben mintha egy filmből lennének átemelve, a „menekülős jelenet” (aki olvasta, úgyis tudni fogja melyikre is gondolok) rendesen magával ragadott, azt vettem észre, hogy drukkolok hősünknek – akihez amúgy nem lehet túlzottan kötődni. Bevallom őszintén, akármilyen sablonos és közhelyes volt ez a történet, erősebbnek érzem a Café Postnuclear-nál.

Az első feltét Lakatos Istvántól érkezik, egy két oldalas Speed Limit 50 elnevezésű szösszenet. Lionel a nyúl kellőképpen jópofának tűnik, hogy ne merüljön ki az egész ebben a két oldalban. Egy villámgyors zombi gyilkolás az egész, pont elegendő ahhoz, hogy kiheverjük az előző történet drámaiságát. Nekem nagy kedvencem, habár történetről nem beszélhetünk az esetében, a megjelenése valahol az abszurd-cuki-belezős-vicces vonalon mozog – és egy ilyen kombinációt szinte lehetetlen nem szeretni.

Az utolsó történet, a Felperzselt Só egy új, magyar fejlesztésű társasjátékot, a Saltlands-et reklámozó képregény egy kis extra ízesítést dob az egész egyveleghez. Ismételten egy derűs jövőképet vetítenek elénk, ezúttal egy kiszáradt tengerfenéken tengeti az emberiség maradéka az életét, amit az állandó homokviharok mellett a Horda nevezetű gépesített tömeges fenyegetés is igyekszik megkeseríteni. Megjelenésre talán ez a legprofibb alkotás – habár nekem tényleg István abszurd képi világa fekszik a legjobban – viszont az a kevéske kis történés, ami van benne is csak úgy megszakad. Értem én hogy reklám meg hogy egy kis betekintés a világba, amiben a játék játszódik, de ha már egy regény is készül(t), azt gondolnám, hogy egy pár oldalas képregényt fel tud építeni az író. Amilyen remekül indul, olyan befejezetlen az vége. Figyelemfelkeltésnek mondjuk nem rossz, de igazából csak egy nagyon hosszú reklám. A rajzolása pazar, de a beírás és a bubik valahogy nem tetszettek. Mindenesetre el tudnék képzelni egy teljes értékű képregényt ebben a világban.

A legnagyobb problémám a borítóval van. Dénesnek a rajzait nagyon csíptem a CP-ban, bár ott is inkább a helyszínek és a járművek, amik bejönnek, az emberábrázolásával valahogy nem vagyok kibékülve. Ez a vörös propaganda-plakát – VICO kazettatok ötvözet érezhetően szándékosan olyan amilyen, de nem tartom túl vevőcsalogatónak. Amiért kicsit még megrovásban inteném a szerkesztő urat, az az előszó. Megértem, hogy első kiadvány, izgalom, stb. de legközelebb jobban kéne ügyelni az elírásokra – mégiscsak ez az első hosszabb szöveg, amivel találkozik az olvasó.

Ugyan a Michelin-csillag még várat magára, a Kaméleon Komix első száma mégis ajánlott választás a hazai ízek kedvelőinek. Kíváncsian várom, mi lesz a következő, ami kikerül Gyula konyhájából. A jól bevált fogások közül amúgy egy Valamilyen Hivatal lecsósan, vagy egy ropogós Bürokraták valami frankó mártogatóssal nálam például tutira betalálna.

Vélemény, hozzászólás?

  • Facebook Hozzászólások