Victor LaValle: Fekete Tom Balladája

Howard Philip Lovecraft kétségtelenül az egyik legellentmondásosabb írója a spekulatív fikciónak. Egyrészt hatása letagadhatatlan, irodalmi munkássága során egy olyan kozmológiát hozott létre, amiből azóta is számos kollégája merít ihletet. Másrészt egész világnézetére kiható túlérzékenysége és xenofóbiája sokszor nehezen olvashatóvá teszi műveit. Tévedés ne essék, Lovecraft egy másik korban élt, de rengeteg vele egy időben, sőt előtte alkotó írót említhetnék, akiknél találhatunk előremutató elemeket és empátiát. Talán pont emiatt volt képes tökéletesen megragadni a világegyetemben magára maradt ember képét, ám ez még nem teszi könnyebben emészthetővé a fent leírtakat.

Valószínűleg így gondolta Victor LaValle is, amikor megírta Fekete Tom Balladája kisregényét, ami Lovecraft Red Hook című művének újraértelmezése. Nem ő volt az első, egy bizonyos Alan Moore is így vélekedett, amikor megírta a The Courtyard című művét, amit később kollégái képregényre is adaptáltak. Persze egy történet más nézőpontból történő átértelmezése nem ritka a spekulatív fikció világában, elég csak J. R. R. Tolkienre és azokra az általa ihletett alkotásokra gondolni, amelyek Mordor szemszögéből mutatják be a történteket (Az utolsó gyűrűhordozó, példának okáért).

LaValle egy ifjú fekete, Thomas Tester szemszögéből mutatja be a történteket, és általa világít rá az olyan problémákra, mint az előítéletekből és az emberek közönyösségéből származó akadályok és kiszolgáltatottság. Tom egy szélhámos, aki azért nem akar apja, az egykor építőmunkásként dolgozó Otis nyomdokaiba lépni, mert az ő példáján látja, mennyire nem fogja semmire vinni becsületes munkából. Így hát eljátssza az elegáns művészt, miközben apjával szemben semmi tehetsége nincs a zenéhez.

Ám ennek ellenére rendelkezik annyi műveltséggel és jellemmel, hogy amennyiben valaki egy sötét könyv kézbesítésével bízza meg, akkor gondoskodjon arról, hogy a benne levő ige ne ártson senkinek. Aztán egy szép napon felkelti egy bizonyos Robert Suydam érdeklődését, és ez által az utána nyomozó Thomas F. Malone detektívét is, aki az eredeti műben nézőpontkarakter volt, és itt is a kisregény felénél visszaveszi a stafétát.

LaValle mindkét karakterét empátiával, árnyaltan írja meg. A nézőpontváltástól nem válik Malone karaktere sem gonosszá, és nem idealizálja Tester karakterét sem. Az, hogy mindkettejüknek ugyanaz a keresztneve, elég nyilvánvalóvá teszi a mondanivalót, ami persze akkor sem simítaná el kettejük konfliktusát, ha ennek tetejébe mindkettejük édesanyját Marthának hívnák.

Töredelmesen bevallom, én az eredeti művet Lovecraft egy gyengébb munkájának tartom, amivel élete végén ő is egyetértett. Akadnak művei, ami sokkal nagyobb hatással voltak rám – pl. az Árnyék az időn túlról vagy Pickman modellje –, és amikben talán alapból több potenciál lenne a továbbgondolásra is. Viszont éppen a Red Hook hibái azok, amik indokolttá tették ezt az átértelmezést.

Ha egyetlen hibát említenék, azaz, hogy a lovecrafti borzalom talán egy kicsit túlságosan elsikkad, pedig az egymást elnyomó, megvető és semmibe vevő emberek mellett igen is van létjogosultsága. Mert hiába szapultam Lovecraftet, ahhoz nagyon értett, hogy ábrázolja a világegyetem teljes közönyét az emberek iránt. Itt az emberek egymás iránti közönye van előtérben, ami még borzasztóbb, de talán az előbbi jó kiindulópont lehet, hogy végre legyűrjük az utóbbit – még akkor is, ha emberek révén nyilván nem fogunk ebben annyira jeleskedni.

Ennek ellenére a Fekete Tom Balladája egy erőteljes, jól megírt alkotás, aminek az élvezetéhez nem kell ismerni Lovecraft munkásságát, ugyanakkor nem is árt. 160 oldal, így egy délután el lehet olvasni. Ajánlom hát azoknak, akik kedvelik Lovecraftet és azoknak, akik nem.

Facebook Hozzászólások