Valiant Entertainment körkép

New 52, Extreme Relaunch, Marvel NOW!… Az elmúlt másfél évben annyi kiadói arculatváltásnak lehettünk tanúi, hogy még a legelhivatottabb képregényrajongók radarernyőjén is könnyűszerrel észrevétlen maradhatott a Valiant kiadó újjászületése. Öreg hiba: olykor a legrejtettebb zugok őrzik a legértékesebb kincseket…

Kiváló példa erre az Archer and Armstrong. Abszurdnak tűnhet, de a más médiumoknál klasszikusnak számító akció-kaland/vígjáték műfajok fúziója (legkézenfekvőbb példa: Indiana Jones) saját tapasztalataim szerint manapság ritkaságnak számít a képregények világában. No nem mintha nem akadnának az említett műfajokat felépítő elemeket tetszőlegesen felhasználó, illetve elegyítő példák, ám Fred van Lente egy szinttel tovább lép ennél, s szerves ötvözetét nyújtja az olyan, ezúttal központba állított formuláknak mint: isteni ereklyék, titkos társaságok, világméretű összeesküvések, alternatív történelem, a küldetés mint rejtvény… Ahogy a nagykönyvben meg van írva, mégsem válik kliséhalmazzá, s ez leginkább a karaktereknek köszönhető. Archer egy szélsőséges vallási szekta által felnevelt (agymosott) és kiképzett, végeredményében az emberi történelem során feltalált valamennyi stílust mesteri szinten ismerő harcművész, akinek egyetlen küldetése, hogy végezzen az élvhajhász, évezredek óta egyetlen napot nem öregedett Armstronggal. Nem akarom lelőni a poént, de ketten hamarosan egy oldalon találják magukat, kapcsolatuk pedig elsőrangú táptalaját nyújtja mind a komédiának, mind pedig ideológiai ellentétek tanulságos ütköztetésének. A sorozat egyébként sem mentes a társadalompolitikai odamondogatástól – szerencsénkre szinte tökéletes az egyensúly az intelligens humor és kritika között, így nem kell tartanunk attól, hogy farce-ba vagy épp doktríner szónoklatba hajló sitcom, illetve agymosássá alacsonyodna a móka. Pedig van itt minden Hitler-rajongó tibeti szerzetesektől kezdve, Tágra zárt szemekbe illő szektagyűlésen át, egészen nindzsa apácákig bezárólag (nunjas, érted höhö? ÉRTED?!). Az író eddigi legzseniálisabb húzását az épp legutóbb megjelent 5. számban követte el egyébként, ahol is az Archer által végrehajtott harcmozdulatokat magyarázó, képes enciklopédiákat idéző szócikkelykékről kiderül, hogy azok szerves részét alkotják a történetnek. Nem szabad megfeledkeznünk azonban a rajzolókról sem. Az első arc-ot (#1-4) jegyző Clayton Henry akciójelenetei egy csúcsformában lévő Ryan Ottley-ra emlékeztetnek, ám tőle még talán jobb is perspektíva-ábrázolása. Hi-he-tet-le-nül sokat fejlődött az Alpha Flight és a Hellions óta, bár meglehet, a színező Matt Milla keze is benne volt a dologban. Emanuela Lupacchino (#5-) pedig olyan eleganciával örökíti tovább az elődje által belőtt stílust, hogy e sorok leírásáig fel sem tűnt, hogy rajzolóváltás történt.

Habár Duane Swierczynski eddigi karrierje során a Marvel képregények relatíve széles skálán kamatoztathatta írói tudását (Cable, The Immortal Iron Fist, Punisher: Frank Castle), én egyedül a New 52-s Birds of Prey, illetve az IDW egyik idén rajtolt Godzilla sorozata révén ismerem közvetlenül. E két munkája alapján a műfajra olykor jellemző giccs-faktort mellőző akció-rajongóként könyveltem el, aki nem kis megkönnyebbülésemre nincs fanboy módjára annyira rágyógyulva a hadseregre, mint például Garth Ennis. Eme beállítódását meglehet a Valiant új Bloodshot sorozatánál járatja a csúcsára. Adott ugye a címszereplő: Ray, egy nanotechnológiával tökélyre fejlesztett szuperkatona, s a katonai-ipari háttérhatalom, amely titkos bevetésekre vezényeli őt. Rövid időn belül azonban kiderül, hogy a hadsereg nem csupán Ray harctéri képességeit tuningolta fel a nanobotok által, hanem emlékeit és komplett személyiségét is újra cseréli minden bevetés előtt, hogy a célnak megfelelő személyes motivációval is garantálódjék a küldetés sikere. Természetszerű, hogy a fegyver szintjére alacsonyított Ray elszabadul, s ezzel kezdetét is veszi Bloodshot ámokfutása igazi múltjának feltárásáért, illetve az utána indított hajtóvadászat. Ha létezne sci-fi akció bejegyzés az értelmező kéziszótárban, nyugodtan mellékelhetnénk valamely borítóképet a kérdéses szócikk mellé. Swierczynski és Manual Garcia képregénye ugyanis ha nem is korszakalkotó, olyan letisztultsággal prezentálja a cselekményt, hogy kész felüdülés volt olvasni a hasonló témájú mainstream képregények után, amelyek túlzott mértékben hagyatkoznak idegőrlő expozíciós párbeszédekre, s a mélység hamis érzetét előidézni próbáló narrációra. Egyedüli hibája a sorozatnak, hogy éppen az előbb említett letisztultság miatt rendkívül gyorsan elolvasható egy-egy szám (bár a legutóbb 6-ra ez épp nem volt jellemző), ezért az érdeklődőknek lehet, tanácsos lenne inkább a februárban érkező Setting The World On Fire című TPB-t beszerezniük.

Bár imádom az X-Men képregényeket, vannak olyan aspektusai az X-Men világának, amelyek felett rendre képtelen vagyok napirendre térni. Az egész mutáns-nem mutáns ellentét a közös Marvel univerzumból adódóan mindinkább több sebből vérző koncepció, továbbá újra-újra visszatérő probléma, hogy az eredeti X-Men formula tinédzserekkel, maximum fiatal felnőttekkel működhet igazán jól, nyilvánvaló okokból kifolyólag azonban a Marvel nem szabadulhat meg rendszeres időközönként a bejáratott szereplőgárdától. Szerencsére itt van a Harbinger, ami tudatosan és koherensen felépített világot kínál az emberfeletti erővel rendelkező serdülők történetének színtereként. Korábban még nem volt szerencsém Joshua Dysart munkáihoz, de azt hiszem időszerűvé vált lecsekkolnom a Vertigo imprintnek írt Unknown Soldier-ét, na meg a Violent Messiahs-t, amiért 2002-ben Eisner jelölést is kapott. Félreértés ne essék: a Harbinger nem kellemes olvasmány. Tragédiával és bénító feszültséggel terhelt dráma ez, ahol nincs helye naiv idealizmusnak, enyhítő humornak vagy öncélú cool-faktornak. A történet ridegségét tovább erősíti Phil Briones kemény vonalkezelése, Andrew Hennessy, illetve Phil Briones kontúrjai, na meg Ian Hannin hideg színei is rátesznek egy lapáttal. Kétélű fegyver az ilyen szűkösre skálázott hangulatvilág: egyrészről hiánypótló, ahogyan öncélú és hatásvadász trükkök nélkül olvashatunk ilyen komoly hangnemben a témáról, másrészről még az erre fogékony olvasók sem viselhetik huzamosabb ideig ezt a parttalan melankóliát. A helyzetet némileg súlyosbítja a tény, hogy nem éppen kompresszív a cselekményépítés: az első hat szám eseményeit a nagyobb kiadók meglehet három szám alatt letudták volna. Én mindenesetre melegen ajánlom a sorozatot azok számára, akik fejében egy-egy random tinihősökről szóló sorozatot olvasva felmerült a gondolat: lehet ezt másképp, kicsit jobban is csinálni.

Elérkeztünk hát a Valiant új kiadványcsaládjának első misztikus horror sorozatához. Eddig mindössze két Shadowman szám jelent meg, ám így is sikerült a Valiant legmegosztóbb címévé kinőnie magát. Ma már meglehet, hihetetlenül hangozhat, de képregényes berkekben Shadowman a 90-es évek egyik legnépszerűbb karaktere volt, a nevével fémjelzett képregények eladásai több éven keresztül megelőzték a Marvelt, illetve a DC-t, az 1999-ben megjelent videojáték pedig kritikai és közönség sikerének köszönhetően hamar kultikus státuszt nyert. Sokan abban bíztak, hogy relaunch ezúttal végre nem reboot, hanem az “eredeti” volume folytatása lesz (meglepően sok rajongója akad a legtöbb számot író-rajzoló Bob Hall-nak), ám a kiadó határozottan kitartott amellett, hogy az új olvasók megnyerése érdekében minden cím tiszta lappal induljon. Valahol mindkét állásponttal egyet lehet érteni: az eredeti sorozatok számai nem érik el még a százas nagyságrendet sem, így a mainstream kapcsán elhangzó érvek itt nem használhatóak a reboot kapcsán, ám ne feledjük azt sem, hogy az első Shadowman képregény 20, az utolsó pedig 13 éve jelent meg. Na de hogyan is sikerült a reboot? Nehéz határozott véleményt mondani mindössze két szám alapján, ám annyit elismerhetek, hogy leginkább az egyébként kitűnő DC Dark line-jának sorozatait idézi hangulatában, s az írás színvonalában egyaránt. Justin Jordan számomra már bizonyított a The Strange Talent of Luther Strode című gore-orgiával, így nem aggódnék, hogy az arc-záró számot csalódva teszem majd le pár hónap múlva. Ó, s majd elfelejtem: a Valiant relaunch-ának talán legszebb rajzait itt találjuk Patrick Zirchernek és Biran Rebernek köszönhetően.

Egy vizigót barbárt elrabolnak a földönkívüliek, akiktől a kérdéses barbár elragadja ultramodern “god-mode” páncélzatukat, majd elmenekül, ám a Földre visszatérve a Nyugatrómai Birodalom helyett a XXI. században találja magát: Welcome to X-O Manowar. Mit is mondhatnék, vannak elemi erejű, instant kulturális ikonná váló ötletek, koncepciók, karakterek, mint Godzilla, Superman, Bruce Lee és még sorolhatnám napestig. Nem értem, hogy a csudába nem vált a sword and sorcery második tagját technology-ra cserélő istenkirályság ilyen ikonná – engem mindenesetre megvett kilóra, olyannyira hogy lassacskán kénytelen leszek beszerezni az eredeti sorozat gyűjteményes kiadásait is a nem egész három hete megjelent By the Sword mellé (pirospont a design-ért). Robert Venditti nem lacafacázik – számról-számra izgalmas ötletek sokaságát zúdítja ránk olyan magával ragadó lendülettel, hogy az olvasás idejére teljesen kizáródik a külvilág. S valahol ez lenne az eszképista szórakozás lényege, nem? Egyedül talán a kihúzó Stefano Gaudiano-t illetheti panasz: a kontúrok néhol rendkívül egyenetlennek tűnnek, ami a kevésbé akciódús jeleneteknél kissé zavaróan hat. Egyébként viszont képtelen lennék megítélni, hogy az Archer and Armstrong és az X-O Manowar közül melyiknek járna a tőlem az aranyérem.

Facebook Hozzászólások