Vagabond (Vol. 1-3.)

Takehiko Inoue neve bizonyára sokak számára cseng ismerősen, tekintve, hogy Japánon kívül komoly rajongótábora van az egész világon. Köszönhetően nagyszerű történeteinek és egyedi rajzstílusának, művei számtalan nyelvre lettek lefordítva, több országban pedig a sokadik utánnyomását élik mangái.
Maga a szerző Japánban született 1967. január 12-én. Pályája kezdetén egy ideig Tsukasa Hojo segédje volt a hatalmas sikerű City Hunter sorozatnál, melyből azóta számtalan feldolgozás, anime és élőszereplos film is készült. Japánban ez bevett szokás, hogy az újdonsült mangakák (képregénykészítők) asszisztensnek szegődnek egy nagynevű alkotó mellé, hogy ott tanulják ki a szakma csínját-bínját, aztán pedig megfelelő tudás birtokában saját címbe kezdenek. (Elég csak megjegyezni például a zseniális Nihei Tsutomu nevét, aki mestere, az Élni mangát is elkövető Takahasi Tsutomu mellett edződött, tiszteletből pedig még a nevét is felvette.) Maga a City Hunter manga egyébként 1985-től 1991-ig jelent meg a Weekly Shonen Jump magazinban, és köteteinek száma harmincötre rúg.

Az itt megszerzett tapasztalatokat Inoue először 1988-ban kamatoztatta, amikor is saját nevén publikálta a Purple Kaede című történetét a Shonen Jump magazinban. Ezt követte első nagyobb sikerű története, a Chameleon Jail, melyet csak rajzolóként jegyzett, az írást Kazuhiko Watanabe vállalta be. Ez a története már zsebkönyv formátumban is megjelent, és ebben az időszakban már beszélhetünk arról, hogy neve ismertté vált Japánban.

Természetesen az eddigi hírnevet bőven lehetett tovább növelni, és belekezdett egyik, azóta hatalmas jelentőségűvé vált mangájába, a Slam Dunk-ba. Tette ezt 1990-ben, és egészen 1996-ig tartott a sorozat. A zsebkönyvek száma elérte a 31-et, és ahogy ez lenni szokott, jöttek szépen sorban az animék, melyekből ugyancsak Dunát lehetne rekeszteni. A Slam Dunk egy iskolai kosárlabacsapatról szól, mely az eleinte könnyed és humoros hangvételéről a végére egy kicsit komolyabb, drámaibb történetre vált, és lett indulásától kezdve rögtön sokak kedvencévé. A sport mangák egyik legjobbjának emlegetett sztori például nagyban járult hozzá, hogy a szigetországban és Ázsia egy részén elfogadott és nagyobb körben is játszott, népszerű sportággá váljon a kosárlabda.

Takehiko a Slam Dunk sikerein felbuzdulva tovább ütötte a vasat, ami már így is bőven üzemi hőmérsékletre hevült, kihűlésnek pedig még nyomai sem mutatkoztak (máig sem, teszem hozzá), és 1998-ban belefogott cikkem tárgyába, a legendás figura, Muszasi nagy ívű történetét elmesélő Vagabond-ba. A jelenleg is futó sorozat eddigi huszonnyolc kötete tükrözi talán a legjobban az alkotó tehetségét és érzékét a műfajhoz, arra fogékonyaknak pedig kétséget elűző adat lehet a világszerte eladott 22 millió példány és a kapott számtalan díj.

A Vagabond-ban Josikawa Eidzsi Muszasi életéről szóló könyvét veszi alapul, melynek összes kötete ismét beszerezhető itthon, hála az újrakiadásnak! Mijamoto Muszasi 1854-ben született Mijamoto faluban, és lett később a máig legismertebb japán harcos, akinek története sokakat megihletett. Az életének momentumai, melyeket az “eredeti” könyvek szerzője bevett a történetbe, szépen köszönnek vissza Inoue művéből. Mondanom sem kell, hogy napjaink egyre jobban a vizualitásra hajló, azt előnyben részesítő társadalma egyből harapott a mangára, de mint látni fogjuk, érdemei messze felülkerekednek az esetleges “puszta másolás” vádján.

A kard mesterének is hívott hős jelleme markáns, életét a harc tette ki. Sokszor csak egy fa karddal támadott, és híres volt arról, hogy meglepő arroganciával, mondhatni lazasággal küzdött. Tehette ezt tehetségének és tökéletes reflexeinek köszönhetően. 1645-ös haláláig rendkívül “színes” életet élt, legendája rendkívül élő Japánban, jelen van a mindennapokban.

Muszasi részt vett a történelmi és sorsfordító szekigaharai csatában (1600.), aminek a záró képeivel indít a Vagabond is. A gyönyörűen kivitelezett első néhány panel azóta rajongók millióinak elméjébe évődött be, melyekre egyfajta nosztalgiával gondolnak a mennyiségre hatalmas történetfolyam már későbbi momentumainak ismeretében. A narráció is egy tökéletes kezdést kísér: a szekigaharai csata véget ért. Az amúgy igen ritkásan narrált kezdő képsorok nagyszerűen adják vissza a véres csata utáni csendet és nyugalmat. Ezt a hangulatot erősítik az elesettek tömegén végigvonultatott kamera kimerevített képei, valamint az ambivalenciára törekedve a közbeékelt dinamikus, egy vágtató lovascsapatot ábrázoló paneljei.
A kezdetben Shinmen Takezo néven ismert karakter Matahachi-val ápol baráti kapcsolatot, melynek tanúi lehetünk a sztori egy része során. A szép bevezető után viszonylag gyorsan kapjuk az újabb, később visszatérő karaktereket, szélesedik ki a “látásunk”: Okó, Akemi, később Otsu.

Tágabb értelemben véve ez a manga is alkalmazza a jól bevált módszert, hogy folyamatosan újabb és erősebb ellenfelekkel ütközteti meg hősünket, csakhogy ez a tétel itt nem teljes mértékben helytálló. Egyrészt ugye ez egy adaptáció, másrészt pedig ügyes húzással (vagy eleve elrendelve) azt látjuk, hogy maga a hős Muszasi (ugye itt még Shinmen Takezo) keresi az újabb ellent, hogy bizonyosságot szerezzen a maga határairól, igazából határtalanságáról. A folyton a harcot kereső, önállóan cselekvő hős típusát mondhatnánk egyedinek is, mely szintén nem minden esetben áll, de a “csata-átkötés-csata egy erősebb ellenféllel” típusú történetek közt mindenképpen. A másik furcsaság, amin talán meglepődhet a gyanútlan olvasó, a nagyon lassú történetvezetés. Takehiko Inoue stílusa olyannyira lassítja le a történéseket, hogy egyáltalán nem kell a fejünket kapkodnunk, hogy ki mit kivel csinál. Szépen csordogál az egész előre, a visszatekintő, egyébként tényleg nagyon fontos részeket leszámítva lineárisan. A múltból folyamatosan építkezik, ám minden bizonnyal az “Előre, de módjával!” rigmust ismételgette az alkotó a rajzasztalnál. Az első három kötet alatt körülbelül annyi minden történik, mint más képregény esetében egyetlen tépébé alatt, de lehet, hogy bőven túlzás volt ez részemről, és a fél tépébé állná meg a helyét a legjobban. No de senki ne csüggedjen, hisz hogy a fenébe tartana ilyen régóta a sorozat? A válasz pedig az egész eddigiekből következik, szinte már nyilvánvalóvá is vált: a zseniális karakterábrázolás miatt. Bátran állíthatom, hogy képregényes tapasztalataim során a Vagabond produkálta a legárnyaltabb karaktereket, melyre bőven volt ideje az alkotónak. Persze a manga Muszasi alakjára van kihegyezve, így az ő jelleme szinte a tökéletesre van hangolva, de fejezetenként kapunk újabb és újabb adalékokat karakteréhez. A mellékszereplők többsége hasonlóan van megjelenítve, és emellett a finom történeti szálakat is nagy magabiztossággal mozgatja Inoue.

Muszasi reakciói, valamint a többiekkel szembeni kommunikációja tökéletesen tükrözi a világéletében elkülönülten, csak a harcnak élő “hegyi” ember típusát. Inoue viszont ezt alapul véve bolondítja meg az egész figurát jó pár belső démonnal és kétséggel. Ezek a dilemmák az első három kötetben igen hangsúlyos szerepet kapnak, elég csak Muszasi fogva tartására gondolnunk. Ez az egyetlen történetelem is egy halom oldalon van kifejtve, egészen addig, míg Takezo el nem jut a legmélyebb pontra, ahova ember eljuthat, és vethet számot egész eddigi életével. A nagyszerűen megírt jelenet például, amikor a fogva tartója, Takuan egész feladatát csaknem megkoronázva ráébreszti Takezo-t hibáira és erkölcsi feddhetőségére, hogy aztán egy újjászületés jelentőségével felérő fordulattal “tisztuljon” meg, a második kötet csúcspontját jelenti.

Az egészen a kezdetektől húzódó többszörös megpróbáltatások még az ilyen kemény lélekkel megáldott embert is próbára teszik. Matahachi, a barát és harcostárs nem tart vissza Takezo-val Mijamoto faluba, helyette egy lányt választ magának. A bonyodalmat az jelenti, hogy otthon, szülőfalujában is van már egy lány, akit neki ígértek oda és aki egyébként egy nagyon bájos jelenség. Az ebből kialakuló botrányt csak tetézi, hogy Takezo haza már barátja halálhírével érkezik. Ez túl nagy megpróbáltatás az amúgy becsületes emberekből álló falunak, ezért mindenki Takezo-t hibáztatja. A lavina még csak most indul, több száz oldalnyi hajtóvadászat után ér el Takezo a mélypontra, ami az előbb már tárgyalt jelenetben ölt testet.

Takezo belső vívódása múltbéli okokra is visszavezethető, apja igen furcsa figura volt, aki elvált anyjától. A kisgyermek anyjával maradt, apjától viszont harcolni tanult. Kemény módszerei mind arra sarkallták, hogy bizonyítson apjának, akinek természetével nem volt éppen egy sétagalopp dacolni. A sok megölt ember, a gyakorlás során okozott sérülések mind lerakódtak Takezo lelkében, melyet rezzenéstelen vonásokkal és tekintélyt parancsoló küllemmel megáldott kőkemény alakja képes volt igen sokáig magában tartani.
A “fordulat” után veszi fel a Mijamoto Muszasi nevet, és indul el azért, hogy kiderítse, létezik-e hozzá hasonló, esetleg nála erősebb ember. A harmadik kötet már ennek az utazásnak a szellemiségében játszódik, az első célállomás pedig Kiotó városa, ahol a helyi képzett harcosokból álló “iskola” tagjaival méri össze tudását. Ebben a kötetben látszódik meg először, hogy az alkotó az eddig megismert, majd esetleg háttérbe szorult szereplőket milyen egyedi módon, mégis könnyedén illeszti vissza a “köztudatba”, és érzékelhető az is, hogy minden, korábban akár fél oldal erejéig is megjelent apró jelenetnek lesz következménye, kihatása a későbbiekre. Ennek bizonyságául szolgáljon az, hogy a rég eltűnt Matahachi újra megjelenik, és bár passzív, de annál érdekesebb szerepet ölt magára, míg kapcsolata szerelmével is nem várt fordulathoz érkezik. Eközben Muszasi ellenfeleit gyűri a “Yoshioka School“-ban.

Inoue zseniálisan oldja meg a harci jeleneteket is, a lassú folyású történet közben az akciók is egytől egyig gyönyörűen kidolgozottak. A szokatlan, döntött beállítások és a sűrű mozgásvonalak alkalmazása már pusztán magát a felek szembenállását is érdekessé teszi, azonban a tényleges harc során olykor brutális képsorokat is közbeiktatva elképesztő, amolyan álleejtős jeleneteket kapunk. Ehhez jön az alkotó rajzstílusa, mely rendkívül pontos vonalakkal operál, és részletgazdag paneljei és karaktereinek markáns arcvonásai tették többek között azzá a rajzolót, ami: zsenivé. A harmadik kötet egy-két háttérben elkövetett kisebb bakiját leszámítva, főleg az első két kötetet figyelembe véve elmondható, hogy rajzai mesterművek egytől egyig. A Vizbig kiadás az amúgy is viszonylag nagy lapméretről még nagyobbra váltott, így a paneleken még jobban legeltethetjük a szemeinket. A hátterek, a természet és az esetleges épületek rajzai is tűélesek, nehéz Inoué-hoz hasonló pontosságú mangakát találni széles e világban.

Én magam újdonsült rajongónak számítok, és a hozzám hasonló “új érkezőknek” találta ki a VIZ a VIZBIG kiadványokat. Az említett könyv három kötetet tömörít egybe, kiegészítve némi háttérinfóval és az alkotóval készült interjúval. Ami talán ennél is fontosabb, hogy a masszív kötésű puhaborítós könyv nagyobb lapméretű, és néhány újabb kiszínezett oldalt is nyújt ajándékként az olvasó kezébe.
Az első három (Vizbig I.) kötet talán elég indok lesz arra, hogy a mangát, mint a képregény pusztán területileg és küllemileg, esetleg eszköztárilag elkülönült műfaját lehetetlen általánosítani, mert ezzel halálra ítéljük az egész irányzatot, aminek neve egyszerű: igényes képregény. A Vagabond-ban minden együtt áll, hogy további olvasókat szerezzen magának, akár nem mangaolvasó közönségen belül is, mert bár erre nem szorul rá tekintve eddigi olvasószámát, feltétlenül fontos ahhoz, hogy egyszer esetleg kis hazánkba is megérkezzen. Csak ajánlani lehet.

fdave, 2008. december 20.

Facebook Hozzászólások