V (Képregény és Film)

V for Vendetta – Fasizmus és anarchia

Bár Alan Moore nevét elsősorban (és nem véletlenül) a Watchmenhez kötik, a V for Vendetta című remekművének jelentőségét is nehéz túlbecsülni. A világhírű író egyik első igazán fontos alkotása nagyban hozzájárult a kilencedik művészet felnőtté válásához, és népszerűsítéséhez, ami a ’80-as években főleg az ő, és amerikai kollégája, Frank Miller nevéhez köthető. A V for Vendetta a képregények rengeteg kőbe vésett hagyományával szakított merészen, érettebbnek, intelligensebbnek bizonyult, mint kortársai általában, és elsősorban nem a tinédzsereket, hanem a felnőtt közönséget célozta meg. Kiadási mizériájának „hála” (a Warrior nevű antológia-újság, amiben eredetileg megjelent, 1985-ben megszűnt, így a sorozat kényszerpihenőre ítéltetett, amíg a DC 1988-ban át nem vette) bő hat évet kellett várni befejezésére (Moore még szinte ismeretlenként kezdte írni 1982-ben, és a teljes Watchmen megjelenése után, sztárként fejezte be évekkel később), vagyis mondhatjuk, hogy az évtized több mint a felében jelen volt.

Ha a képregényből nem is, a belőle készült, népszerű adaptációból már alighanem mindenki ismeri a történetet: egy disztopikus, fasiszta Angliában feltűnik egy sötét, álarcos alak, aki V-nek hívja magát, és apránként, gondos akciókkal és tervezéssel felőrli a diktatorikus kormányzást, hogy végül a nép kezébe helyezze a hatalmat. És közben természetesen megváltoztatja egy elesett, nyomorúságos életet élő, fiatal nő életét, akinek végül kulcsszerepe lesz az események alakulásában.

Moore, akárcsak a későbbi Watchmenben, a klasszikus szuperhős-mítoszt értelmezi újra: maszkos (természetesen szuperképességek nélküli) forradalmára Zorro és Batman utódja Orwell Nagy Testvérének világában, ám egyszerre kevesebb és több is náluk. V maszkja alatt ugyanis nincs Diego de la Vega vagy Bruce Wayne, nincs ember, „csak” egy eszme, egy gondolat, egy bosszú, vagy ha úgy tetszik, maga a nép, ami nem tűri tovább az elnyomást. Ez pedig alighanem egyedülálló a szuperhősök világában (talán Amerika Kapitány említhető még meg, akinek esetében az ember sokkal kevésbé fontos, mint a kosztüm, és amit az képvisel, de a kettő még így is ég és föld). És, lévén az eszme elpusztíthatatlan („golyóálló”, ahogy ő fogalmaz), a kérdés nem is igazán az, hogy V-nek sikerül-e a terve, hanem, hogy hogyan viszi véghez, és hogy mit jelent ez azoknak az embereknek, akiknek életére közvetlen hatással van.

A képregény igazi, „emberi” főszereplője így Evey, egy tinédzser lány, aki prostitúcióra kényszerül, hogy fenn tudja tartani magát – V megmenti a rendszer pribékjei elől, és a hozzá fűződő kapcsolatán, „átnevelésén”, illetve a V nyomában járó rendőr, Eric Finch lassan meghasonuló figuráján keresztül nyerünk bepillantást a férfi, illetve az eszme elszánt és kegyetlen világába. Merthogy V nem egy makulátlan, ragyogó páncélban vágtató hős-archetípus, módszerei finoman szólva is vitathatók, és maga Moore is „the villain”-ként mutatja be az olvasónak, az állandóan vigyorgó (így a szituációtól függően olykor gonosz, groteszk vagy épp gúnyos) Guy Fawkes-maszkos karaktert, aki a népre bízná önmaga kormányzását, egy központi hatalom helyett.

A V for Vendetta legfőbb témája így voltaképp két eszme ütköztetése. A fasizmus vív harcot az anarchizmussal, mi pedig végigkövethetjük ahogy előbbi lassan átfordul utóbbiba. Moore meglehetősen ambivalens módon ábrázolja a fasizmust, egyrészt felmutatva annak tipikus jegyeit (idegengyűlölet, haláltáborok, a faj tisztasága, vasmarkú vezetés, titkosrendőrség, félelem fenntartása), másrészt az állandóan vigyorgó (anti)hős romboló tevékenységén keresztül sokszor gúnyt űzve belőlük. És ne feledkezzünk meg az épelméjűség határától pár lépéssel eltávolodott Vezetőről sem, aki groteszk módon istennőként imádja, és szerelemmel szereti Végzet nevű szuperszámítógépét, ami biztosítja birodalmának működését.

Történetileg tehát a V for Vendetta egy több szinten működő alkotás, amelynek azonban rajzstílusa, szöveghasználata és struktúrája is külön említést érdemel. Főleg a sorozat első felére igaz, hogy Moore epizódokból építkezik benne, önismétlésekbe keveredik V újabb és újabb gyilkosságai kapcsán, részletezi a két eszme szembeállását, néha anélkül, hogy a cselekmény ténylegesen haladna előre (később a Watchmenben is előfordult, hogy egy teljes rész erejéig megakasztotta a sztori menetét egy románc kibontásának kedvéért, de történetvezetésileg ott az már sokkal gördülékenyebb volt). Közben leszámol a képregények formavilágával – ugyanis veszi a „bátorságot”, és intelligensnek tartva az olvasót, megszabadul a szereplők buborékokban megjelenő gondolataitól (nem kívánva részletezni mindazt, ami úgyis nyilvánvaló), és nagyon helyesen mellőzi a látványos hangutánzó szavak (bang/kaboom/stb) használatát is. David Lloyd sötét, nyers (és persze a V betűt/számot ezer helyre elrejtő) rajzstílusa, és a színek visszafogott használata pedig megadja a V for Vendettának azt a külsőt, ami a leginkább passzol a történet jellegéhez (bár a Warriorban eredetileg megjelent részek még fekete-fehérek voltak, ami még jobban passzolt a sztori hangulatához, ami csak később, a DC-nél került kiszínezésre, azt meg kell említeni, hogy Moore-ék anyagi, nem művészi okok miatt döntöttek a színek elhagyása mellett).

A V for Vendetta kétségkívül a ’80-as évek egyik legfontosabb, és legnagyobb hatású képregénye, és bár jócskán elmarad Moore igazi mesterműve, a sokkal komplexebb Watchmen mögött, így is kötelező olvasmány mindenki számára, aki kicsit is érdeklődik a kilencedik művészet iránt.

9/10

Megjelenés: 1982-1988
Történet: Alan Moore
Rajz: David Lloyd

Olórin, 2008. február 06.


V mint Vérbosszú – A képregény és a film

Két teljesen eltérő médiumra alkotott művet mindig nehéz összehasonlítani, és a helyzetet csak bonyolítja, hogy ha egy ilyen jelentős, gondolatébresztő és kultklasszikus képregényből a popkultúra fellegvára, Hollywood készít szélesvásznú adaptációt. Ha pedig azt mondom, hogy a Wachowskiék forgatókönyvéből rendezett film a körülményekhez, lehetőségekhez képest hű feldolgozás, valószínűleg sokak homlokán összefutnak a ráncok. És bizonyos szempontból igazuk is van. (Maga Moore természetesen alapból elhatárolódott a filmtől.)

Kiindulási pontnak azonban érdemes azt tekinteni, hogy az alkotóknak nyilván durván le kellett egyszerűsíteni a képregényt ahhoz, hogy beleférjen két órába, és megfeleljen a tömegízlést szolgáló hollywoodi szabályoknak. Ilyenkor a legnyilvánvalóbb lépés a történetet „pusztán” mélyítő, de a lényegen nem változtató mellékkarakterek elhagyása, lebutítása, amivel kapcsolatban az alkotók nem is voltak szívbajosak (ld. Heyer, Almond, illetve feleségeik, Creedey, Dascomb, Harper). A Vezető, Adam Susan alakja már-már karikatúraszerű Hitler-imitátorrá alacsonyodott (természetesen a számítógépe iránti szerelme nélkül), ami azonban (főleg a talk show-jelenettel kiegészítve) egy kellemesen szatirikus adalékot jelentett a totalitárius jövő sötét víziójában.

Kevésbé magyarázható meg Evey szerepének lecsökkentése, aki a képregényben lényegesen nagyobb utat jár be, mint a filmben, hiszen ott prostituáltként sokkal „mélyebbről” indul, és V halála után az álarcát magára öltve „magasabbra” jut, mint a Natalie Portman által alakított, filmbeli alteregója – igaz két órában nehezebb lett volna hitelesen elmesélni. Ami viszont mindenképpen fájdalmas húzás volt a filmesek részéről, az a képregény központi gondolatának megváltoztatása. Moore-nál az anarchizmus állt szemben a fasizmussal, míg a filmben V egyszerűen a szabadságharc, a szabadság eszményét testesíti meg, ez pedig – valljuk be – jóval kevésbé izgalmas és érdekes ütköztetés. És persze maga V is romantikusabb, „hősibb”, mint eredeti változata.

Mindezek ellenére azonban a V mint Vérbosszú lendületes, látványos és jól átgondolt film, ami szerencsére hű a képregény talán legnagyobb előnyéhez, jelesül ahhoz, hogy V sokkal inkább egy eszme, mint egy ember – Hugo Weawing pusztán hangjával és gesztusaival is nagyszerűen jeleníti meg a főszereplőt, amin pedig annak említett tulajdonsága miatt rengeteg múlt. A főleg feketére és vörösre támaszkodó színvilág társa a képregény stílusának, és még a zene is csak két kulcsjelenetben (Evey átlényegülése és a Parlament felrobbanása) válik magasztossá, tisztítóvá, egyébként szintén visszafogottan mély és baljósan monoton-szerű.

A V adaptációja talán lehetett volna jobb is, ha nem Hollywoodban készül, de az álomgyár működését ismerve Wachowskiék és James McTeigue alighanem megtették amit tudtak. A Watchmen miatt viszont már most aggódhatunk…

V for Vendetta
(2005, James McTeigue)

Olórin, 2008. február 06.

Facebook Hozzászólások