Univerzum amortizáció – Végtelen világok krízise

Volt, hogy a gigászi, éves crossover-eseményeket nem a kiadó csillapíthatatlan pénzéhsége, hanem a kényszer produkálta. Hogy melyik a jobb, arról lehetne vitatkozni, de tény, hogy a DC 12 részes, Crisis on Infinite Earths (Végtelen világok krízise) című sorozata 1985-ben bevonult a képregény-történetbe. Pedig létrejöttére “csak” azért volt szükség, hogy versenyképes pozícióba hozzák a kiadót a Marvellel szemben, ami akkor már bő két évtizede hétről hétre csúnyán elverte rajta a port az eladások terén. Ráadásul fél évszázad után, a ’80-as évekre, a DC kiadványai már szinte áttekinthetetlenek voltak, tele egymásnak ellentmondó, zavaros eseményekkel, és ugyanilyen (vagy éppenséggel hiányzó) eredettörténetekkel – nem beszélve a végtelen számú univerzumot tartalmazó multiverzumról, amiben a képregények játszódtak, és aminek köszönhetően több Superman, több Luthor, több Batman stb. létezett egyszerre. Egy esetleges új olvasót ez a roppant, egyre kevésbé egységes világ vagy elriasztott, vagy aztán tanácstalanul eltévedt benne. Eljött hát az idő, hogy leegyszerűsítsék, áttekinthetőbbé tegyék a DC-univerzumot. Így született a Crisis…

A történet szerint a multiverzum sorsa két, közel mindenható lény, a Monitor és az Anti-Monitor kezében fekszik. Utóbbi az elpusztítására tör, előbbi pedig megvédeni próbálja. Az Anti-Monitor egy antianyag hullámmal módszeresen eltörli az univerzumokat, és mire a Monitor segítőivel összegyűjti a DC nagy hőseit, hogy tervének gátat vessenek, a legtöbb világ már megszűnt létezni. Szuperhősök és szupergonoszok fognak össze, hogy megmentsék a multiverzumot a teljes pusztulástól, az epikus csata azonban áldozatokat, tragédiákat követel. Végül öt univerzum marad, amiket megpróbálnak megvédeni, és amik végül egybeolvadnak, létrehozva azt az egyetlen világot, ami onnantól kezdve a DC történeteinek helyszíne lesz majd (egészen addig, amíg a 2005-ös Infinite Crisis újra fel nem forgatja a kontinuitást).

A történet tehát arcátlanul egyszerű: a hősök összefognak, hogy megmentsék a világot, pont. Az író, Marv Wolfman nem különösebben izzadt meg a cselekmény fordulatainak kiagyalása közben, inkább arra koncentrált, hogy ez a crossover a lehető leginkább nagyszabású legyen – és az is, talán túlságosan is. Oly felfoghatatlanul sok karaktert mozgat (szinte mindenkit, aki valaha is számított a DC univerzumban), az események a világpusztulásokkal, különféle idő, és dimenziók közti utazásokkal, oly grandiózusak, hogy az olvasó először levegőért kapkod, aztán lassan, az egymást követő tragédiáknak köszönhetően hozzászokik, és egyre kevésbé érdekli – amikor a tizedik univerzum semmisül meg, nagy drámai képekkel és sokkoló arcokkal körülvéve, már érzéketlenül lapozunk tovább. Márpedig Wolfman jópár oldalt eltölt a hősök összegyűjtésével, az anitanyag hullám pusztításának leírásával, és a Monitor gondos tervezgetéseivel, mielőtt rátérne a tényleges cselekményre – aztán mikor legyőzik az Anti-Monitort, még mindig nincs vége, a főgonosz újra és újra visszatér, hogy még egyszer megpróbálja eltörölni a multiverzumot. Kicsit bizony felfújt az egész.

Viszont a túlspilázott epikába foglalt személyes tragédiák még bő 20 év távlatából is meglepően jól működnek. Persze Supergirl és Flash halála tipikus szuperhős-halál, a korszak jellegzetes írói stílusának minden hozadékával, de az olvasót mindenképpen lehengerli ezeknek az eseményeknek a súlya, és a többi szereplő azokra adott reakciója. A nagy dirrek és durrok után pedig Wolfman előáll egy igazán pompás ötlettel is: amikor már csak egyetlen, a korábbiakból összeolvadt világ marad, a régi világok szülöttei hirtelen mind egy számukra idegen Földön találják magukat, otthon és élet nélkül. Kal-L, Alexander Luthor és Superboy saját univerzuma nem egyszerűen elpusztult, soha nem is létezett (de mivel részt vettek az események alakulásában, ők ennek ellenére megmaradtak), az ebből adódó kétségbeesést pedig Wolfman szépen érzékelteti. George Pérez rajzai a ’80-as évek jobb megoldásait ötvözik, bár mai szemmel nézve az epikus látószög erejéből néha visszavesz, hogy rengeteg panelt zsúfol egy oldalra (a korhoz képest egyébként igen szabados és ötletes elrendezésben), és még a legjelentősebb eseményeknek is csak nagyon ritkán jutnak nagyobb, részletesebb képek. De ezt persze nem róhatjuk fel hibának, és ha ezen túllépünk, dinamikus, élettel teli rajzot kapunk, ami összességében jól szolgálja a történet grandiózusságát.

A Crisis…-ra nem lehet nem klasszikusként tekinteni, ahogy érdemeit sem letagadni (a képregények felnőtté válását elősegítő történetnek tartják, a Watchmen és a A Sötét Lovag Visszatér mellett, bár utóbbi remekművekhez én csak igen nagy fenntartásokkal mérném), de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy teljes élvezetéhez a DC univerzum 1985-ös állapotának igen beható ismerete szükséges. Esetemben ez nem állt fenn, így a fenti negatívumokhoz valamelyest ez is hozzájárult a végső értékelésnél. Lehet, hogy sok rajongó a fejemet veszi majd ezért, de mai szemmel ez a sztori már kicsit poros és oly nagy ambíciókat táplál, amiknek lehetetlen 12 részben problémák nélkül megfelelni.

6/10
Megjelenés: 1985/1986
Történet: Marv Wolfman
Rajz: George Pérez

Olórin, 2008. március 9.

Cím: Végtelen világok krízise (DCNK 1. Különszám)
Sorozat: DC COMICS NAGY KÉPREGÉNYGYŰJTEMÉNY
Szerző(k): Marv Wolfman, George Pérez, Dick Giordano, Jerry Ordway, Mike DeCarlo, Anthony Tollin, Tom Ziuko, Carl Gafford
Kiadó: Eaglemoss
Ár: 7990 7190 Ft
Formátum: kötet
Terjedelem: ~400 oldal
Megjelenés: 2017.08.30.
Megvásárolható: Újságárusok
Online vásárlás:
Bevásárlólista: Loading

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: