Ultimate News #91

The Ultimates 3 #4

„Hogy a The Ultimates 3 élvezetes képregény-e? Nehéz erre válaszolni. Nekem bejön, de valahogy nem hű a sztori a címéhez. Nem is igazán közös kaland az X-Mennel, hiszen az egyetlen X itt Rozsomák, és ő sem szerepel olyan nagyon sokat. De az ellenség mégiscsak Magneto, méghozzá a Vadföldön, ami ugye nemigen passzol az első két kötet történetvezetéséhez. Nem tudnám eldönteni, kiknek is íródott ez a kötet, és hogy pontosan mit is akartak vele. Most, hogy a Bosszú Angyalainál áll a bál, Jeph Loeb talán egy olyan sztorit akart írni, ami régen valamelyik Avengers-címben jelenhetett volna meg. Amúgy nincs ez rosszul megírva, csak… nincs igazán SEHOGY megírva. A háttérben sötét ügyletek és titkos összeesküvések zajlanak, és bizony nagy szükségem volt a szám elején írt összefoglalóra, mert én már azt sem tudom, ki kivel van. Mark Millarnál legalább végig tudtam követni a történetet. Itt viszont már semmit nem értek. Wandát lelőtték, Magneto tervez valamit, mindenki harcol mindenkivel (mellesleg ezek legalább látványosak), aztán jön a szám vége, ami után végre elkezdett egy kicsit érdekelni a Különítmény tagjainak sorsa. Jeph Loeb, aki azért nem számít kezdőnek a képregényiparban, kicsit azért jobban is megvilágíthatta volna, hogy mi is történik, kik vannak a középpontban, és miért történik minden. Jelenleg nem látok mást, csak sok, szépen megrajzolt oldalt – és semmi cselekmény. De meg kell hagyni, ezek a szépen megrajzolt oldalak tényleg szórakoztatóak. Joe Madureira energikus alkotásai viszik a pálmát ebben a számban: a Vadföld buja növényzete, a holdfényben harcolók gigantikus csatái, Buldózer, Kardfogú, sőt, még Piro is tökéletesek. Egy teljes egészében akcióorientált számot kaptunk tehát, amelyben Madureira kiélhette minden művészi tehetségét. Kár, hogy maga a sztori totál kaotikus. Mondjuk a szám végi csattanó nem rossz, mint már mondtam, nekem tetszett, és még mindig bizakodom, hogy az utolsó számban valahogy talpra áll majd a sorozat, és letisztul a történet.”
Sztori: 3 / 5
Rajz: 4,5 / 5
Összesítés: 3,5 / 5
Írta: Scott A. Williams

„Nagyon nagy a kísértés, hogy egyszerűen bemásoljam ide azt, amit a The Ultimates 3 2. számáról írtam, mert mindaz ugyanúgy igaz a 4.-re is. Mostanra már tudhatjátok, hogy ez a sorozat minden egyes résszel egyre szörnyűbb és szörnyűbb lesz. Legutóbb naivan azt hihettük, hogy a visszaemlékezés biztos jele lehet annak, hogy véget értek a bárgyú csatajelenetek, de messze nem ez a helyzet: most újra kapunk jó párat belőlük, még mélyebbre süllyesztve így a kötetet, mint valaha. Aki olvasta az első három számot, az már sejtheti, mi vár rá a 4.-ben, hiszen a cselekmény tökéletesen kiszámítható. Szomorú, hogy már túl vagyunk a sztori 80%-án, és még mindig ugyanott állunk, ahol az 1. szám végén… A Különítmény még mindig a Testvériséggel harcol, és közben csodás idézeteket hallhatunk a Terminátor 2.-ből. Joe Madureira rajzai nem rosszak, már ha csípi az ember a stílusát. Nekem még mindig túl abszurd egy-egy figurája, különös tekintettel Shannára és Valkűrre, meg hát mindenkire, akinek melle van. Persze mostanra mindezt megszokhattuk. Senki se várjon csodát tehát ettől a számtól sem. Csak a képregény legvégén látni valami kis haladást a cselekményben, de ott sem sokat. Röviden: fény derül egy titkos összeesküvésre, aminek talán az a célja, hogy megmagyarázza, miért volt ilyen borzalmas az eddigi négy szám. Az efféle csattanók általában jól is elsülhetnek, ha ügyesen írják meg őket, de itt csak annyit értek el vele, hogy még jobban feldühítik vele az olvasókat. Nem elég, hogy az egész egy hatalmas Secret Invasion-koppintás, de most az is kiderült, hogy csak azért szenvedtünk végig négy számot, hogy aztán az orrunk alá dörgöljenek egy ilyen idétlen magyarázatot. Miért kellett eddig várni arra, hogy ezt megtudhassuk? Ez kérem a legszánalmasabb cselekményvezetési technika, amit valaha láttam. Mintha egy teljesen tehetségtelen, meggondolatlan valaki írta volna az egészet. És ehhez még vegyük hozzá a gyerekes párbeszédeket, a szereplők totális kiforgatását önmagukból, és hogy még a csaták sem úgy működnek, ahogy kellene nekik. Kontár munka, amely nyomába sem ér a két nagy elődnek. Kétféle rossz képregény létezik: azok, amelyek még jó ötletnek tűnhettek, amikor valaki felvetette őket, de aztán a megvalósítás valahogy nem olyan lett, ahogy azt képzelték, és azok, amelyek az elejétől a végéig minden szinten megbuktak, és érthetetlen, hogy engedhették nyomdába. Gondolom, mindenkinek egyértelmű mostanra, hogy a The Ultimates 3 melyik kategóriába tartozik.”
Értékelés: 2,3 / 10
Írta: Bryan Joel

„A 3. kötet 1. száma annyira különbözött Mark Millar és Bryan Hitch köteteitől, hogy már az is kérdéses volt, mennyire kaphatja meg még a The Ultimates címet. Igen, a karaktereknek ugyanaz volt a neve, mint régen, de teljesen másképp viselkedtek, mint ahogy azt megszoktuk tőlük. Még a kinézetük is megváltozott. És a 4. számban sincs ez másképp, ám most Loeb bedob egy olyan csavart a sztoriban, amely minderre magyarázatot ad: a csapat tagjait robotok cserélték le! Vagy valami ilyesmi. És nem is mindegyiküket, ha jól értem. Igazából ezt már nem is lehetne annyira történetnek nevezni, sokkal inkább különálló események egymásutánisága zajlik itt. A 4. szám egy visszaemlékezéssel nyit, amelyben Magneto először érkezik a Vadföldre sok-sok évvel korábban. Láthatjuk a kis Wandát, a kis Pietrót, még a kis Ka-Zart és a kis Shannát is, nem is beszélve az aranyos kis Zaburól. Cuki, nagy szemű gyerkőcök mind, és meg kell mondjam, ezeken a fekete-fehér oldalakon sokkal szebbek Joe Madureira rajzai. Később, a színes oldalakon már annyi különböző szín mosódik össze már megint hogy attól felfordul a gyomrom. Zöld, sárga, piros és lila keveredik egymással, és az összhatás borzalmas. Vajon a Marvel még mindig a nyomdát hibázatja mindezért? Nem lehet, hogy nemes egyszerűséggel BÉNA A SZÍNEZÉS? Azért Joe Madureira alakjai tetszenek, még akkor is, ha sokuk morbid módon el van túlozva. De hát neki ilyen stílusa. Egészen más, mint Hitch, viszont ez talán jobban is illik Loeb sztorijához. Nem kizárt szerintem, hogy Loeb direkt neki írta a történetet, olyan jelenetekkel telenyomva azt, amelyeken kiélhette magát. Dinamikus pózolások, csikorgó fogak, fenyegető pillantások tehát most is vannak dögivel. De ezeken kívül… hát, nem sok, leszámítva talán a végén azt a megrázó fordulatot. Így lehetne összefoglalni a cselekményt: a visszaemlékezésben Magneto gépe lezuhan a Vadföldre, aztán visszatérünk a jelenbe, aztán jön Amerika Kapitány (aki robot!), és lezúzza Vasembert (aki szintén robot!), majd felbukkan Hank Pym, méghozzá a robot-Kapitány szájából! (Igen, lehetetlen ennyi felkiáltójel nélkül összefoglalni a sztorit.) Aztán Sólyomszem lelő pár fickót, majd jön Kardfogú! Harc! Jön Buldózer is! Megint harc! Satöbbi, satöbbi, satöbbi! Elhiszem én, hogy a szuperhősös képregényekbe kellenek akciójelenetek, de ez az iszonyú tempó és rengeteg csata már az 1. számban is sok volt. És azóta még mindig ez megy. Ez már egyáltalán nem élvezetes. Mintha valaki 10 percen keresztül folyamatosan az arcodba ordítana minden egyes számban. Loeb megpróbálja ugyan elmagyarázni, miért volt minden olyan, amilyen az elmúlt fejezetekben, és Madureira is belead apait-anyait, de ettől még nem lesz jó a sorozat.”
Értékelés: 2 / 5
Írta: Timothy Callahan

Oldalak: 1 2 3 4