Újra 24 óra kritika (5panels)

Az idei 24-órás képregényrajzolásra készült képregényeit gyűjtötte össze a 5Panels csoport az Újra 24 óra című zsebkönyvben. Az Újra 24 óra olvasása közben a legjobb szórakozás a vizuális utalások és összecsengések keresgélése. Bármennyit szidják vagy mentegetőznek is, szerencséjük van a rajzolóknak a témakiírással, hiszen a nagy kötöttség eredményeként létrejön egy olyan vizuális vezérfonal, amely még a kötet eléggé egyenetlen színvonalú képregényeit is össze tudja fűzni.

újra 24 óra

Történt ugyanis, hogy a 2014-es 24-órás képregényrajzoláson a vállalkozó rajzolóknak az idén a 10. Nemzetközi Budapesti Képregényfesztiválra is ellátogató Boulet 90 (!) fotóját kellett felhasználni 22-oldalas történeteik elkészítésekor. mindegyik, bármilyen formában, oldalanként minimum négy panellel. Ez a feladat, mint ahogy a kötetben mind a hat rajzoló el is magyarázza, nagy koncentrálást és kreatív kombinálást igényel. Ezen kívül kell még hozzá a kötéltáncosokéhoz mérhető egyensúlyérzék, mely segíti a rajzolót, hogy rohamtempóban végiglavírozzon a fotók túlzottan hű követése, egyediséget nélkülöző másolása, és a feladat megtagadása között.

Az egyensúlyozás szempontjából nagyon érdekes vállalás Erhardt Domonkosé, aki szépen sorra újrarajzolja és újraértelmezi a versenykiírók által megadott képeket, és egyes szám első személyben elmesélt narrációval fűzi őket egybe. Nehéz ez a koncepció, mert könnyen megérződhet rajta, hogy mennyire mesterséges egyrészt a képgyűjtemény, másrészt maga a mese. Ennek megfelelően a 24-Hour (sic) című történet időnként döccen, vannak azonban szép pillanatai, ahol a kapcsolat a szöveg és a kép között bátor és asszociatív.

Az utolsó oldalon önreflexív fordulatot vesz Erhardt Domonkos képregénye. Így hangzanak a caption-ök: “az emberek vakon követnének / talán / na jobb, ha mindezt gyorsan le is írom.” Érdekes és részben a véletlen szőtte szál az Újra 24 órában az alkotásra való reflexió:  míg Erhardt Domonkos csak említést tesz az éppen befejezett képregény megírásának kezdetére – jó kis időhurok, – addig Halter András (Kultember) és Molnár Gábor műveiben az alkotás élet-halál kérdés.

Erhardt DomonkosHalter András Felejtés című munkája nagyon szórakoztató, sőt vicces. Máskor pedig fordulatos. A Felejtés az amnézia-klisét remekül alakítja át a csúf gonosz Hókuszpók mesterkedésévé; a rajzolás elengedhetetlen eszközeit pedig a démonvadászat kellékeivé. A Felejtés leginkább áttekinthetőségével különbözik az Újra 24 óra többi képregényétől: az oldalak tagolása világos, de nem sematikus; a cselekmény jól pereg, a különböző idősíkok elkülönítése nem okoz problémát.  Mivel egy radír és egy ceruza áll a konfliktus középpontjában, a zárókép pedig egy műtermet vagy stúdiót ábrázol, a képregényt egyszerre lehet kalandtörténetként és a képregényalkotást tematizáló történetként értelmezni. Ez esetben az üzenet egyértelmű: alkotni kell, új ötleteket bevetni, régieket újrahasznosítani. Ennek a kreatív újrahasznosításnak a jegyében a főszereplő két kis állatka Halter András korábbi figurája, akik már a karácsonyi Szeretettel c. antológiában is szerepeltek. Úgy látszik, nekik az a sorsuk, hogy ha szerepelnek egy történetben, menthetetlenül segítenek valakinek. :-)

Molnár Gábor A sötétségről című képregénye egy személyes (és állítólag fiktív) alkotói válság története. A saját magáról mintázott főszereplőnek a történet végére sikerül kellő önismeretre szert tennie ahhoz, hogy lerázza magáról az alkotást gátló zombikormorán befolyását (aki egy nagy potenciállal rendelkező karakter, remélem szerepel még máskor is). Gábor, legalábbis a történet szerint, újra érdekes képregényeket  tud alkotni, ami mindenkinek, még a Busókból ismert, címlaplánnyá előlépett Tavasznak is tetszik (egyike a számos 5panels-utalásnak). Bennem azért kérdéses, hogy a “Na ezt nevezem én mainstream képregénynek!” valóban pozitív felkiáltás-e. Hiszen a mainstream kigyepálja mindazt, ami egyedi, hogy az egyéni kezdeményezés helyét az egységes forgatókönyv és stílus vegye át. Ugyanígy kérdéses, hogy a zombikormorán hatása alatt alkotott fekete képregényeknél jobbak-e ezek az édibédi oroszlánkirályos vízilovak meg zsiráfok. Maga a rajz is mélyen ironikus, úgyhogy nyilván nem jobbak – de még mindig kérdés (ennyi kérdést!), hogy akkor most milyen képregény kell a sikerhez. Kutyafuttában, megkötésekkel, egy nap alatt rajzolt történetként is egyből a lényegi kérdésekhez érkeztünk. (A helyes válaszokat várjuk a szerkesztőségben.)

molnár gáborSárdi Katalin A papnő című képregényének és Szebeni Péter Zaklin és Egonjának (sic) ugyanaz a fő problémája: a mellékelt magyarázat nélkül nem lehet érteni, hogy mi is történik. Olyan logikai ugrások vannak bennük, melyeket az olvasó nem tud magától követni. Ilyen szakadékok áthidalására – még az ilyen rohamléptékben rajzolt vállalkozások esetében is – ott a narráció  lehetősége. Ha már nincs mód, hely, lehetőség szépen végigvinni a történetet, mely valószínűleg a rajzoló fejében sem teljesen letisztult, akkor legalább meséljük el. Nyilván egy kidolgozottabb munkában mindkét rajzoló inkább megmutatná, semmint elmesélné, hogy mi történik, de a 24-órás rajzolás esetében erre nincs mindig mód. Az érthetőség az, amiből – legalábbis szerintem – nem szabad leadni. Meg persze kell egy sztori. Ugyanazt a felettébb csinos karaktert nézni, ahogy a) áll b) néz még nem elég ahhoz, hogy valami történet is legyen.

Az ismertetés végére maradt Pádár Ádám The Wolf with the Black Katana című képregénye: nagyon vicces, nagyon abszurd, nagyon más, mint a többi. Amolyan tarantinós a történet: van benne rossz arcú késes csákó, csempészésre használt gyerekjáték, bűnbarlang, bosszú, igazságszolgáltatás, na meg a magányos farkas (a kölyke nélkül) – kezében a katana nem gyerekjáték. A történet ritmusa jól el van találva, a képek alapján szöveg nélkül is teljesen érthető az összes fordulat. Az utolsó két oldal pedig (spoiler!), amikor a farkas már elvégezte akciódús küldetését és visszabújik kutyaházába, amely csak egy kis piszok valami nagyobb ház mellett: nos, ez a nézőpontváltás  remek.

Pádár ÁdámIgen, a történetek és a rajzok időnyomás alatt készültek, ezért egyenetlenek. Inkább csak ötletek, melyek később még felbukkanhatnak egy-egy átgondoltabb képregényben. Ugyanez már nem mondható el a kötetről: bár a márciusi 27. képregénybörzére adta ki a 5Panels, a szerkesztés minden bizonnyal tovább tartott, mint 24 óra – ebben a kontextusban pedig érthetetlen a sok magyartalan mondat, egyeztetési vagy stiláris hiba a beharangozóban és a művészek vallomásaiban.

Facebook Hozzászólások