A Szépművészeti Múzeum Rembrandt-kiállítása biztosan több, mint negyven embert mozgat meg. Persze Typex Rembrandt-kötetét is többen megveszik majd, mindenesetre a holland művész(ek) képregény-bemutatóján ennyien lehettek. A budai Bartók Béla úti Szatyor Bár, a Hadikkal együtt-mellett szép helyen van, szép is. Sokan vannak így szerda délután, nagy a fiatalos zsivaj, de a karzaton hangosítás mellett nem zavaró, inkább hangulatossá teszi a műsort.
Typex tegnap, november negyedikén magyar képregényesekkel rajzolt, ma Bayer Antallal, a Magyar Képregényszövetség ügyvivőjével, képregénymindenessel és egy csinos tolmácshölggyel beszélget egy kerek asztalnál.
Úgy láttam, az alkotó rendkívül közvetlen, mosolygós, de a kiadott mű súlyától a négy évvel ezelőtti fesztiválvendég sokat komolyodott. Az ötvenkét éves (és jóval fiatalabbnak kinéző) Raymond Koot azért lazán, oldottan válaszol, nyitott, világvevő elme.
Először Typex „előéletéről” kérdeznek. Mit csinált ezelőtt, milyen hatások érték a képregény részéről. A Rembrandt-képregény előtt illusztrált, képregényezett. Gyerekkönyvekbe készített képeket, magazinokba, és volt saját képregényújságja, ami nem ment valami jól. Már két évesen képregényeket nézegetett, apró részleteket figyelt meg, abból tanult olvasni, és egész életében arra készült, hogy képregényt készítsen. Viccesen azt mondta, unalmas élete is van, hiszen csak azt teszi, amit kiskorában eltervezett. Kedvence Asterix volt, Lucky Luke, franko-belga képregények és amerikai dolgok.
A következő kérdés Typex saját magazinjáról, a Chorizo-ról érdeklődött. Gyerekkora hőseit felnőttesítette, valóságot akart vinni a régi alakokba, Donaldba, barátaiba. Minden történetet más stílusban rajzolt, amit épp az megkövetelt. Erről lett ismert Hollandiában, hogy sokoldalú, több stílusba bele tudja ásni magát, önmagát megőrizve elsajátít, alkalmaz egy-egy megközelítést.
Bayer Antal a híres bonmot-ról érdeklődött eztán, miszerint Typex a legnagyobb, ja nem, a második legnagyobb holland művész Rembrandt után by Nick Cave. Ez úgy történt, hogy egy holland zenei magazinnak havonta 1-1 portrét alkotott a művész, a borús hangú alterblúzkirályt is lerajzolta, ezt megmutatták Nick Cave-nek, és emiatt kapott jegyet a koncertjükre. Ott a backstage-ben összeismerkedtek, közösen söröztek (a szervezők tiltása mellett), majd egy következő koncerten már felismerte a közönségben a zenész a rajzolót, és ekkor hangzott el a mondat, melyet Typex reklámszövegként felhasznált.
Miért őt választotta a Holland Irodalmi Alapítvány erre a munkára – szólt a következő kérdés. Nem tudom, híres se voltam, a képregényem se ment annyira, és ez tényleg személyes kiválasztás volt – mondta. Talán az, hogy mindenbe teljesen beleélem magam, és több stílust tudok hozni, ez dönthetett – elmélkedik Typex. A kötetnek két év alatt kellett volna elkészülnie, a Rijksmuseum (Hollandia nemzeti múzeuma) újranyitására. Szerencsére ők is tolódtak, én is – és egyszerre végeztünk, három évig tartott így a Rembrandt-kötet elkészítése. Egyet kértek, ne legyen oktatókönyv-jellegű a kötet.
Miért epizodikus a képregény szerkezete – terelte a témát a konkrét mű felé a moderátor. Fel kellett építenem egy karaktert, és Rembrandt – amellett, hogy nem sokat tudni róla, zárt, nehéz ember volt. Így leginkább az őt körülvevő emberek szempontjából tudtam őt megmutatni, ez lett az alapja a műnek, hogy mások által lássuk, ők milyennek találhatták a mestert. Nem engedett közel magához másokat, zseniális, de nehezen szerethető ember volt. Így egy-egy fejezet egy-egy ismerős/rokon nézőpontját mutatja be – mondta Typex.
Hogyan választottál stílust – szólt a következő kérdés. Közelítettem Rembrandt stílusa felé, ami azért meghatározott bizonyos szempontból. Színhatárai vannak, nem lehet rikító, élénk színeket használni a világában, és stilárisan is próbáltam visszaadni azt, amit gondoltam erről a korszakról. Emlékeztet ez a stílus a munkáira, de sajátos mégis.
Mennyi a tény és mennyi a feltételezés a műben? Nem hiszek az általános igazságban – mondja Typex. A Rembrandt-ról írottak nagy része a 19. században keletkezett, és tényként mutat be több feltételezést. Én újabb „tényeket” adtam a portréjához, felépítettem őt. Szereted-e ezt a nehéz embert? Részben én találtam ki – mondja Koot – és hát… Ha találkoznánk, biztos vennék neki sört, ellennénk egy darabig, de valószínűleg ő erre menne, én meg arra a végén. Őt nem érdekelné én mit mondok, csaj a saját hangjára figyelne valószínűleg. Mi Rembrandt művészetének mozgatórugója? – kérdezi Bayer Antal. Született művész volt és ihletett ember. Saját világában élt. Érzek hasonlóságot kettőnkben – felel Typex.
Ki a kedvenc karaktered a műből? Kis gondolkodás után Typex elmondja, hogy Cornelia, Rembrandték lánya az. Saját lányáról mintázta kicsit, és azért is, mert szemben a közkeletű képpel, hogy R egyedül volt halálakor, valószínűbb, hogy akkor tizenöt éves, azaz már felnőtt lánya is ott volt. Legalábbis ezt hiszi, ezt írta a történetbe.
Milyen volt a fogadtatása a műnek? A múzeum szerette. A múzeum által kijelölt szerkesztő is odáig volt, így őt kérte fel Typex az ajánlószöveg megírására. Az olvasóknak is tetszett. Megjelent már Nagy-Britanniában, Spanyolországban, Görögországban, Dél-Koreában, a franciáknál és most nálunk is – ennek is nagyon örül, hiszen természetesen Magyarország a világ legszebb országa.
Mi lesz most? – szól az utolsó kérdés. Továbbra is építem a saját világom, és folytatom az életrajzi dolgokat is. Andy Warholról tervezek képregényt, a forgatóvázlat megvan, minden évtizedet más és más szellemben próbálok megrajzolni majd.
A közönség ezután dedikáltat. A galéria egyik végétől a másikig áll a sor, előttem egy idős hölgy tizenhét éve Amszterdamban élő lányának szignóztatja a gyönyörű formátumú kötetet. Úgy látom, a Libri kiadó által kihozott példányok mind elfogytak. Én is rajzoltatok egyet (mi lett volna, ha Rembrandt egy macska?), majd az élménytől gazdagon, kis festékporral bevonva már a hetes buszt várom a megállóban.
Lénárd László