The Uncanny X-Men #94-95 – Korai hattyúdal

Chris Claremont nem sokat vacakolt. Az X-Men 95. része még csak a második volt, amit a Marvel mutánscsapatáról írt, de máris kinyírta egyik főszereplőjét, akit alig pár hónapja vezetett be Len Wein a sorozatot kívülről-belülről megreformált Giant Size X-Mennel. Merthogy a Nefária báró gaz világzsarolási kísérletét középpontba helyező kétrészes sztori az új csapat első küldetése volt Krakoa, az élő sziget legyőzése után. Miután Wein felvázolta az új karaktereket, Claremont dolga volt, hogy elkezdje finomítani őket, és az egy-egy sztereotip jellemvonásokhoz újabb rétegeket rendeljen – de ez egy hosszú folyamat volt, aminek az itt tárgyalt részek még csak halovány kezdetét jelentették.

Nefaria báró, akivel az (eredeti) X-Men korábban már összecsapott, elfoglalja a Valhalla hegység katonai bázisát, ahol a pusztító fegyverek csak arra várnak, hogy egy megalomániás őrült kezébe kaparintsa, és a világ ellen fordítsa őket. Mivel a Bosszú Angyalai éppen nem érnek rá, tagjuk, az egykori Xavier-tanítvány, Bestia, régi mentorát kéri meg, hogy ugyan, küldjön már pár valagba rúgást a hőzöngő bárónak, akit ugyan jópárszor elcsépeltek már, de láthatóan még mindig nem tudja, hol a helye a világban. A professzor összeszedi megmaradt, frissen összeszokott csapatát (a régi tagok Küklopsz kivételével kiválnak, és Naptűz is visszatér Japánba), és a Valhallába küldi, hogy megakadályozzák a világvégét. Mert bizony, egy őrült fegyverrendszernek hála a feladat nem kisebb, mint a világvége elodázása.

Érdekes (vagy mondhatjuk úgy is: érthetetlen) ötlet volt a később pont a bámulatos következetességéről megismert Claremont részéről, hogy első történetében egy olyan gonosz ellen küldte új szuperhőseit, akinek voltaképp semmi köze hozzájuk – nem mutáns, nem mutánsokat fenyeget, nem fajgyűlölő, és elsősorban a Bosszú Angyalai ellensége. Ez főleg azért furcsa, mert Claremont egyébként pont ott folytatja, ahol Wein abbahagyta – sőt, egy kicsit talán abban is lenne igazság, ha azt mondanánk, hogy újra eljátssza azt, amit Wein játszott el a Giant Size X-Mennel. Ez a küldetés ugyanis szintén a csapattagok szerepének letisztázására szolgál, kezdve az első pár oldallal, ami bemutatja a régiek távozását. Közülük egyedül Küklopsz marad, ami a karakter ismeretében felettébb logikus és ésszerű húzás volt az író részéről (más kérdés, hogy a későbbiekben is ő maradt az X-Men legkevésbé érdekes karaktere – bár Claremont ideje alatt volt pár figyelemreméltó pillanata is). A többi karakternek változó szerepek jutnak: Vihar háttérbe szorul, viszont Árnyéknak már van egy emberi oldalát szépen kihangsúlyozó, rövid jelenete Scottal, Rozsomákról pedig újfent megtudjuk, hogy roppantmód szeret hadonászni a karmaival (az ő karakterének komolyabbá válására bizony még várni kell).

A sztori a már akkoriban is rég beváltnak számított (és ma is sűrűn használatos) sémát követi: a gonosz felbukkan, a hősök megközelítik, majdnem elbuknak, de végül győzedelmeskednek, és minden jó, ha… várjunk csak, ez így stimmt, hiszen Viharmadár a fináléban bizony fűbe harap. Ez szintén érdekes húzás volt Claremonttól, és olybá tűnik, hogy egész egyszerűen nem fűlött a foga a karakterhez, ezért fogta, és kiírta a sorozatból. Más okot nehéz lenne találni a fiatal indián leléptetésére, hisz ahhoz még túlságosan új volt, hogy az olvasókat komolyabban megrázza a halála, és még a megfelelni vágyás kényszeréből adódó önbizalmatlansága és dühös arroganciája közti ingadozását is éppcsak megalapozták a korábbi események (ld. az edzésjelenetet a Veszélyszobában). Ráadásul jókora pofon a multikultúrális babérokra (jogosan) törő sorozatnak, hogy épp az indián hullik el először… Akárhogy is, a 95. részben Viharmadár eltávozik, és meg kell hagyni, hogy korai búcsúja ellenére Claremont igen emlékezetes jelenetet kanyarintott neki. Halála azért tragikus, mert értelmetlen, pusztán a figura bizonyítási vágyából, arroganciájából fakad, és a józan paraszti ész egy egészen kis hányadával elkerülhető lett volna – de hát ez már csak így van, sokszor a valóságban is, és épp ezért ez egy apró (?) lépés az olyan témák felé, amik a ’70-es, ’80-as évek X-Menjét felejthetetlenné tették: önmagunkkal való küszködés, az erő, a hatalom és az azt uraló ember kérdésköre, a karakterben rejlő halál potenciálja (ld. Jean Grey).

A sztorinak egyébként a második fele az igazán érdekes: nagyrésze akció, de Claremont itt nagyon jól kihangsúlyozza az X-Men tagjainak együttműködését, vagyis ez az a pont, ahol elkezd működni a később egyre élvezetesebbé váló csapatdinamika – míg a Giant Size X-Menben a hősök inkább csak egymás mellett harcoltak, itt már láthatóan együtt, egy emberként szállnak szembe a gonosszal. A semmivé vált gépből való zuhanás és a rosszfiúk közös, egymást segítő csépelése mind ezt támasztják alá, ráadásul az egyik panelen Küklopsz meglepetten és elismerően néz Viharra, aki éppen ügyesen kezelt egy nehéz szituációt – lehet, hogy Claremontnak már itt voltak elképzelései a kenyai szépség vezetői szerepéről (nem lennék nagyon meglepve)?

Dave Cockrum rajzai kicsit mintha élénkebbek és kidolgozottabbak lennének a Giant Size X-Menben megjelenteknél (bár Bestia finoman szólva is szörnyen néz ki). Nefaria csatlósai és az X-Men összecsapása például meglepően dinamikus, nagyszabású és erőteljes még mai szemmel is, Viharmadár halála pedig (ha már a karakter maga nem elég kidolgozott) kifejezetten a képeknek köszönhetően válik igazán drámaivá: a professzor „agyában” robbanó repülő, a tanítványával együtt lángoló Xavier paneljei hatásosak és megrázóak, ezen a ponton a rajzok ereje határozottan ellenpontozza, szinte feledteti az írói hiányosságokat.

Ez a kétrészes sztori a Giant Size X-Mennel együtt az új mutáns hősnemzedék bevezetése. Még bőven nem olyan jó, hogy együtt lehessen emlegetni Claremont későbbi nagyjaival, mégsem hiányozhat a csapat egyetlen rajongójának polcáról sem. Be lehet szerezni a sajnos fekete-fehér Essential X-Men, vagy a Marvel Masterworks: The Uncanny X-Men Vol 1 részeként is, és már csak azért is megéri a pénzét, mert mindenképpen a Marvel-történelem egyik legjobb korszakának kezdetét jelenti – a ma ismert karakterek még jelentősen egyszerűbb és felületesebb verzióival, és a korra jellemző, (ma már) kellemesen nosztalgikus túlmagyarázásokkal.

7/10
Megjelenés: 1975
Történet: Chris Claremont
Rajz: Dave Cockrum

Olórin, 2008. május 13.

Facebook Hozzászólások