Tezuka: Buddha #1-2

A töméntelen manga közül eddig két kezemen meg tudom számolni hányat olvastam. És talán kétszer-háromszor annyira vagyok kíváncsi. De mindegy, Tezuka mester következik, az „echte” mangaka – keleti stílusban, keleti témával: Buddha életrajza képregényben – ennél mangább már nem is lehetne… Erre a sorozatra is kritikák hívták fel a figyelmemet, és mivel a nekem lényeges dolgokról jót mondtak (sok és sokféle érzelem, brilliáns történetmesélés), meggyőztek. Azóta összegyűjtöttem az egészet. (8 kötet, 3000 oldal) Ohmmmmm…

Alapból érdekel a buddhizmus, ráadásul nemrég olvastam Hesse-től a Sziddhárta-t, az remek regény volt. Valójában még az is számított, hogy Tezuka ugye istennek számít mangailag, nosza, mondom magamnak, legalább lesz egy klasszikus sorozatom a komolyabbik fajtából. És tényleg. A kritikáknak pedig igazuk van, remek történet.

Ami a legjobban megfogott (talán mert nem számítottam rá), az a „könyörtelen” (a történet szempontjából tényleg az) kasztrendszer és a többi történelmi hozadék keveredése, a szerelmi-hatalmi-intellektuális kalandok szálaival. Utóbbiak váza talán bármelyik csajos vagy akármilyen mangában megtalálhatók, sőt, szerintem legtöbbjük bonyolultabban van megírva, mint ez, de itt rárakodik valami más. Az érzelmeket, a drámát egészen érdekesen felerősíti és talán hihetőbbé teszi a történelmi környezet. Emellett olyan fő történettel (Buddha életútja) fut együtt, ami szellemileg is kalandos, a többi hozzávaló mellett pedig tényleg utánozhatatlan ízt ad a levesnek. Az első két kötetből is érzékelhető a távlat, a szövet sűrűsége és a minta kompozíciója is, vagyis az, hogy egyszerre 2-5 főszereplő viszi a történetet előre, mindegyiknek van jónéhány száz oldalnyi része az egészben, ők viszont igen-igen változatos módon, a mellékszereplők szabadságának tökéletes kiaknázásával vannak egymáshoz kapcsolva, ebben is izgalmas felderítést, kaland-szerűséget adva a történetnek. És emellett néha bizony teljesen kisajátítják a rajzolt lapokat, belemélyednek a drámába, személyes sorsukat teljesen kiélik (ez egyáltalán nem válik kárára semminek).

Mindezt úgy, hogy bizonyos szempontból szerintem európaibb a képregény, mint sok mai manga, a panelek keretei többször keretek, nincsenek (mondom nincsenek!) követhetetlen oldalkompozíciók – erre látszik, hogy nagy figyelmet fordított Tezuka. A rajz viszont tényleg emlékeztet Disney Bambi-stílusára, kerekded, egyszerű figurák, anatómiailag egyáltalán nem „korrekt”, néha karikatúra szerű alakok (felnagyított, de jól megválasztott, kifejező testi- és jellem-beli tulajdonságok). És az oldalak felépítése! Ahogy össze vannak rakva, az arányérzék, az olvashatóság, az eszköztárak használatának szabadsága…! Tényleg zseniális. Ha kell, felrak az oldalra két ikont, aprólékos részletességgel kidolgozva, ha kell, szinte ollóval vágja ki a képkockát, hogy fizikailag kiessen belőle a figura, ha kell legyezőszerűen, vagy lépcsőzetesen teríti szét a paneleket, bármit megtesz: változatos, hatásos, olvasható, kifejező. És nem véletlenül sikerült így, ezt „tudja” Tezuka, egyrészt a többi művében is, másrészt itt is több ezer oldalon át műveli. Ez a téma még abban is hozzátesz az élményhez, hogy természeti, szabálytalanabb környezetben játszódik, ami kölcsönösen összejátszik a változatos, szabadon alkalmazott oldal-szerkesztéssel.

Egy közgazdász, képregényekkel abszolút nem foglalkozó barátomnak mutattam az első kötetet és ahogy belelapozott, alig bírta letenni. Ide is ragasztom azt a szöveg nélküli képsort, amire ő is rácsodálkozott: misztikus, érzelemgazdag, érthető és nem csak egy szinten, hanem szerintem bármelyik hétköznapi embernél átjön a „minden egy” gondolata, ahogy paradox módon feláldozza magát az egyik a másikért. Mindenképp érdemes végiglapoznia annak is, aki utálja a mangát… Balról jobbra olvasandó, mivel az amcsi kiadásban tükrözték az eredetit (e bekezdés elején lévő és a következő négy kép, lapozható):


A sokat emlegetett manga stílus egyik fő jellegzetességével, az eltúlzott, felnagyított, humoros, szertelen ábrázolással is itt találkoztam először.

Fura, hogy mennyire szabadon tartja a ceruzáját, milyen sok minden belefér képileg és szövegileg is! Nem tudom mi a titka, talán az, hogy nem erőlködik vele, vagyis nem az a célja, hogy ezzel frankó legyen, vagy nem ennek a mennyiségével akarja eladni a dolgot.
Van, hogy 100 oldalon keresztül nincs egy olyan jelenet, amikor egy öngyújtó jelenik meg egy 2-3 ezer éves történetben, aztán meg halmozódnak, akár a legdrámaibb pillanatban. Imhol két oldal (illetve három), ahol izgi, sőt halálos történés közepette azt csinál a rajzlapon, amit csak akar: elforgatja a keretet, kiszakítja a papírt, belerajzolja önmagát, egy oldalon három alakváltás, amit a többi szereplő nem vehet észre, csak nekünk rajzolja – abszurd is lehetne akár.

Az első kötetben egyébként (azon a 400 oldalon) Sziddhárta (a későbbi Buddha) éppen hogy megszületik, a kalandok másokkal játszódnak. Van köztük gyermek, aki több köteten keresztül kísér minket, vannak olyanok, kiknek sorsa az első kötet végén beteljesedik, és van olyan is, akinek kétkötetnyit osztott Tezuka. Szóval azt túlzás lenne mondani, száraz életrajz, nagyon izgalmas, kalandos történet.

Aminek a hátterében ott a készülődés Buddha érkezésére – igen érdekes vegyület. Imhol két oldalpár a képi-írói zsenialitás bemutatására. Az egyiken az ország királya kényszerül a legsúlyosabb törvényt megszegni, vagyis egy rabszolga származását titokban tartani és önmagával egyenrangúként bánni vele – persze a lényeg az, hogy önmagát kényszeríti erre: a két oldal szerkezetén belül, a különlegesen hosszú idő alatt megforduló arc a második oldalon remekül hozza a belső feszültséget.

Nyugati képregényekben leginkább az arcokra osztják az érzelmek kifejezésének szerepét, itt szinte egyszerűek, kicsit karikatúra-, kicsit rajzfilm-szerűek a fejek is, lekerekített, szögletes… Emellett szerintem a lehetőségek határáig kifejezők, akár elfojtott félelmet vagy haragot, akár kitörő fájdalmat ábrázolnak. Ez a másik szken pedig kiváló példa a mozgást érzékeltetésére. Az első kockában még a köveket is úgy vájta ki a szél, hogy megmozgassák a szemet, a paták alatt a porfelhő semmire nem hasonlít, de érezni lehet a lendületet, az utolsó kocka megtorpanása után pedig vagy egy ugrás, vagy egy hanyatt esés következhet…

Nem tudna meglenni ez a történet csak ilyen cartoon jellegü rajzokkal, legalábbis sok lenne belőle egyszerre és a történet tényleg adja a lehetőséget a lassabb, érzelmileg tényleg nagyon változatos ábrázolásmódra, ami természetesen több, mint ami: történetmesélés. Kitartóan, jó ritmusban váltakozik a helyszínekkel és a témával a rajzstílus is.

Újra a szabadság az, ami meglepett sokszor: volt, hogy nem is képregényes, hanem inkább egymás mellé rakott ikonokra emlékeztet az oldal (pl. itt a jobb oldali). De ha a hangulat, a nem az emberek által érzékeltetni akart érzelmek, vagy más megfoghatatlan dolgot akar MÉGISCSAK éreztetni velünk, akkor részletesebbek, árnyaltabbak a rajzok, több tus fogy.

A következő is egy remek akciósorozat, elég sokféle oldalfelépítéssel. Nem tököl, egész oldalas hangyaember-kép, hatfázisú zoom, szögletes-katonás mozdulatok, aztán a negyedik oldalon lassan megdőlő, aztán teljesen kibillenő, megmozduló képkeretek… Ez egy francia albumban talán egy oldalt, ha kitenne… :)

A következő két kép újra a szabadság jegyében telik. A jobb oldalinak egyetlen egy funkciója van: érzékelteti annak a jelentőségét, hogy milyen „fontos” lehetett Sziddhárta életében (fiatal korában) a fényűzés részeként a táncosok előadása.

Semmi más. Ezek a táncosnők láthatók a szomszédos oldalakon, körülveszik, miért hát a sok-sok lebbenő haj, fátyol és feszes cici? Két oldalt ilyen gyorsan és könnyen meg lehet rajzolni? A jelek szerint Tezukának megérte megcsinálni.

A másikon az „erdei iskolából” első alkalommal ellógó gyermek Buddha kalandjai kezdődnek, két oldalon összesen négy kép. Előtte közel sem ilyen aprólékos a rajz: a figyelem a gazdag részletekre terelődik, szétnéz az ember, mint amikor új helyen jár – pont, mint a főszereplő. Az emberek ábrázolása pedig eléggé… khm, egyszerűsített

Nos, itt az egyik legváltozatosabb oldal jön, remek összeállítás. A fiatal, tizenéves Sziddhárta meglóg a palotából és a kiközösített Tattával, plusz egy menet közben hozzájuk csapódott tolvaj lánnyal „ismerkednek a világgal”. Életének első nagyobb sokkját kapja meg itt a későbbi Buddha: szeme láttára hal meg egy öregasszony – pár perc és a számára felfoghatatlan halál megtörténik a szeme előtt („Welcome to reality!”).
Biztos meg van ezeknek a szakmai nevük: izzadtság- és könnycseppek, fényvillanás a szem alatt, sebességvonalak, kápráztató körök… és minden a helyén van, jól működik, vezeti a szemet, nem akaszt meg, folyékonyan olvasható. És milyen kifejező! A második oldal harmadik, felkiáltós képén például már nem is vártam volna ilyen erős érzést, de nagyon tudja Tezuka, hova lehet rakni érzelmeket. Az utolsó három kocka pedig tökéletes lezárása ennek a két oldalnak és a drámának.

Anatómia? Ugyan, minek az? Egyesek szerint nagyon fontos, valahol nemrég még az MKA elnöke is pironkodott, hogy biza túl nagy lett az egyik rajzán a figura nyaka, de az itthoni mangafanok is lehúzták, amit le lehetett egy vázlatos rajzokkal operáló füzetről (Magyar múzsa).

Tezuka azt mondja: nem fontos. Nézd meg a harmadik kockán a fekvő női alakot. Ilyen egy akt? Egy lusta rajzoló gyorsan odakanyarította, oszt máris a másik kockát rajzolja. Combnyi karok, aránytalan fej és törzs, lábfejek ikonként jelölve… Viszont a hangulat, a beállítás tökéletes. Az ötödik kockában a völgykatlan kicsit zavarba ejtő, egyrészt mert más az árnyalás stílusa (mondjuk valószínűleg a távolság miatt), de azért is, mert nekem a meztelenkedés miatt más is beugrott… :) Mindegy, az utolsó kockában megint csak ikonok – mit mondana erre egy fiatal magyar mangafan?!

Az utolsó kép a második kötet végéről való, amikor Sziddhárta elhagyni készül a palotát. Kulminálódik itt sok minden: a királyságot az erős szomszéd támadja, apja királlyá akarja tenni és gyermeke is megszületett. Ezek eddig külön-külön is vissza-visszatartották, de most mégis egyre erősebb az elhatározása, hogy elhagyja a jómódot… Az absztraktba hajló rajzokon pedig már szöveg is mondja, nagyon is erősen nyomatékosítja, hogy most bizony megáll az idő. Nálam megállt.

Az egész nagyon hatásos és én hálás voltam érte. „Naon” értékeltem, hogy sok és sokféle érzelmet sikerült átélni, folyékony, sima olvasással, remek oldalfelépítéssel, rajzfilmszerű, de teljesen szabad, néha ökörködő rajzokkal. Nagyon-nagyon kifejező, igazi képregény. És ráadásul a világ egyik legfontosabb szellemi emberéről szól. (Teológusoktól bocs, ha tévedtem volna.)