Terminátor: Rozsdás végzet

Az új Terminátor-film elején az egyszeri munkásember bemegy a gyárba, ahol meglepetten konstatálja, hogy a helyét az éjszaka alatt átvette egy gép. Amikor pedig megkérdezi a felettesét, hogy „figyelj, Sanyi, mi ez?”, akkor Sanyi annyit felel átszellemülten, hogy a jövő. Nincs még egy jelenet, ami akaratlanul is ennyire jól megmutatja, hogy miért nem működik már egy sorozat – hiszen az emberek munkáját átvevő gépek már évtizedek óta itt vannak közöttünk, sok esetben ennél kifinomultabban és futurisztikusabban. Erre 2019-ben egy sci-fi film bociszemekkel próbál úgy tenni, mintha az automatizált festékszóró gépkar jelentené a technológia csimboraszóját, aminek láttán illene összehívni a teljes vezérkart, hogy megtárgyalják, milyen időket élünk, és hogy atomot dobjunk-e rá vagy de.

És ez az, ami mutatja, hogy a Terminátor bizony idejét múlttá vált, nem Arnie szarkalábai vagy hogy az eredeti Végítéletnapnak 1997-ben el kellett volna jönnie. Nem mintha ebben a vonásában a széria egyedül lenne, igaz ez az összes retrohullámot meglovagoló sorozatra. Engem meg lehet venni egy dinoszaurusszal, de a sokadik film után már nem tudok meglepődni azon, hogy nézd már, ezek nem jönnek ki jól az emberekkel. Ugyanígy nem keveset vesz vissza a katarzisból, ha egy messzi-messzi galaxisban a második Halálcsillag felrobbantása után harminc évvel továbbra is a Birodalom és a Lázadók küzdelmének lehetünk tanúi, csak más nevekkel, ugyanúgy megspékelve egy szétszakadt család konfliktusával. Ha ugyanazokat a tanulságokat vonjuk le huszadjára, akkor azok menthetetlenül közhelyekké válnak.

Pedig ebben a jelenetben ott van James Cameron humanizmusa és vesszőparipája, azaz, hogy hogy a fenébe várhatunk el empátiát a végtelen világűrtől vagy egy mikrochiptől, ha azt mi sem adjuk meg embertársainknak. Bárkit gond nélkül lecserélünk egy csavarhúzóra, ha azzal növelni tudjuk a profitot, lám, a Gyilkos Mesterséges Intelligenciában sem az a borzasztó, hogy mindenki mást legyalul, hanem hogy minket is, pedig nem ezért hoztuk létre.

A film emellett igyekszik kijátszani az „emberek nem tanulnak semmiből” kártyát, aminek nem kevés igazságtartalma van. Kár, hogy a történet ezt alibinek használja, hogy szinte szóról-szóra elmesélje az eredetit. Igaz, hogy ezúttal egyik oldalról egy kibernetikusan felturbózott amazont, a másik oldalról meg egy T-800/1000 kombinációt küldenek vissza, és ezt kiegészítik az eredeti részek elemeivel, de ez kevés az üdvösséghez.

Kár, mert lenne potenciál a Hamilton-Davis-Reyes trióban, és mielőtt valaki a sorozat elnőiesedéséről nyavalyogna, Cameronnak már a nyolcvanas években kedvenc toposza volt a kemény amazon, sőt, ezt már a második Terminátor-filmjében árnyalta is. Mindegyik nőnek megvan a maga gyarlósága, ami sebezhetővé és szerethetőbbé teszi őket. Emellett hangulatosak a meg nem valósult és a végül megvalósuló Végítéletnapot bemutató jelenetek. Tim Miller (Deadpool, Love, Death & Robots) pedig kompetens akciórendező, ám még ő is kevés, hogy saját karaktert kapjon a film.

Mert egy idő után a századik halálából is újjáéledő gyilokrobot inkább a Duracell-nyuszira emlékeztet, emellett az összes fordulat, amit a készítők meglepőnek szántak, messziről sejthető, ha csak egy másodperc erejéig elgondolkodunk. Ugyanakkor meg már megint van egy Kiválasztott, akit meg kell menteni, ahelyett, hogy az új MI kreatívabban használná ki az időutazás adta lehetőséget. De lehet, hogy ez a mi hibánk. Mert nekünk van szükségünk nagy emberekre, hogy megmondják, mit tegyünk, akkor is, ha nagyon is jól tudjuk, mit kellene tennünk.

Pusztai Dániel

Facebook Hozzászólások