Szuperantihősök – The Authority

Azt hiszik, senki nem maradt, hogy megmentse a világot.

Ezzel a pátoszos felütéssel kezdődik a világ legcinikusabb szuperhőscsapatának képregénytörténete. Az egyszeri ember rögtön Superman-szintű idealizmust, felszegett állat, kölyökkutya tekintetet, és naiv, ám mégis epikus hozzáállást képzel maga elé. Pedig ebből a felsorolásból egyedül az epikum igaz a The Authorityre. Warren Ellis 12 részes sagáját elolvasva ugyanis komolyan elgondolkodunk azon, hogy a címszereplő csapatnak tényleg szándékában áll jobbá tenni a világot, illetve hogy talán jobb is, hogy a szuperemberek csak a képregények paneljain léteznek.

A The Authority első száma 1999 májusában jelent meg angol nyelven, és azonnal berobbant a köztudatba, háttérbe szorítva az olyan régi motorosokat, mint az X-men vagy az Igazság Liga. Ezt köszönhette Warren Ellis ötleteinek és dialógusainak, az egyedi karaktereknek, feszes történetének és Bryan Hitch élettel teli képeinek. Emellett a The Authority vezette be a szélesvásznú képregény fogalmát a filmszerű panelrendezés és oldalnyi képek révén, melyek a szuperhős csatáknak adtak energikus és eposzi érzést. Arról nem is beszélve, hogy az akciók tisztességesen meg voltak koreografálva, ami ironikus módon kevés szuperhős képregényről mondható el, hiába annyira harcorientált a zsáner.

Sokan egyenesen odáig merészkedtek, hogy a szóban forgó alkotás sokkal jobb, mint az általam említett két prominens cím, és ezeket nyugodtan le is lehet söpörni az asztalról, mert a The Authorityé a jövő. Az, hogy ez mennyire elhamarkodott kijelentés volt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az X-men és az Igazság Liga köszöni szépen, megvan, míg a The Authority Warren Ellis és Bryan Hitch távozásával a képregénytörténet egyik legproblémásabb képregényeként vált ismertté. De ne szaladjunk előre! Ebben a bejegyzésben sorra veszem, mi az, amiben a The Authority jó volt (kicsit bővebben és kevésbé reklámszagúan), mi az, amiben lehetett volna jobb is, illetve hogy mi is a helyzet azzal a bizonyos világmegváltással.

Warren Ellis koncepciója az volt, hogy amennyiben léteznének szuperemberek, úgy csupán nagyban játszanának. Így az első számban az egyik szupergonosz piti bankrablások helyett a földdel teszi egyenlővé Moszkvát, még hozzá pillanatok alatt. Mivel az ENSZ és a “hagyományos” szuperhősök tehetetlenek, ezért a frissen megalakult “Fennhatóság” elhatározza, hogy saját kézbe veszi az ügyet. Ők a szuperhősök Piszkos Harryjei, akik nem riadnak vissza attól, hogy bemocskolják a kezüket, és nem is rettegnek attól, mint Superman vagy Pókember, hogy hatalmas erejükkel kárt okozhatnak valakiben. Nem, ők sosem fogják vissza magukat, nem ejtenek foglyokat, a szupergonoszok által jelentett problémát pedig igyekeznek a lehető legrövidebb úton megoldani. Olyanok ők, mint James Bond és az aranykor hőseinek keverékei.

Igazából alapjaikban semmiben sem különböznek a 90es évek képregényeinek zord antihőseitől, csupán annyiban, hogy ők tisztességesen meg vannak írva. Pedig ennek az évtizednek a képregényes felhozatalát pont emiatt a hőstípus miatt szokták sokan megvetni. Persze, a dologhoz az is hozzátartozik, hogy a legtöbb ilyen képregénykarakter csupán hihetetlenül eltorzult anatómiával rendelkező férfiú és hölgy volt, akik brutális fegyverekkel bírtak, ám eredeti, érdekfeszítő vagy következetes személyiséggel és képességekkel nem. A The Authoritytől ezzel szemben nem lehet megtagadni, hogy egy kiforrott koncepcióval rendelkezik szereplők terén. Már maga a csapat is úgy van összeállítva, hogy:
a) párhuzamokat lehessen vonni köztük és már meglévő, ismert hősök között
b) az emberiség bizonyos aspektusait képviseljék

Facebook Hozzászólások