Szétforgácsolódott történetmesélés – X-men: Disassembled

Olvastuk a legutóbbi X-men történetet. SPOILERESEN le is szedtük róla a keresztvizet.

A világ így ér véget. Nem bumm-mal, nem is nyüszítéssel, semmint inkább fejvakarással, hogy mégis mi a jó édes nyavalya volt ez? Legyünk persze őszinték, mióta 2005-ben Wanda Maximoff leredukálta a több millió mutánst néhány száz főre, azóta egy kézen meg lehet számolni azokat az írókat, akik érdemben tettek is le valamit az asztalra. Mike Carey például egyike volt ezeknek, nem váltotta meg, nem is akarta mindig megváltani a világot, de a Vadóc által vezetett X-men történetei ötletesek és jópofák voltak, a No More Humans kötete pedig a suta befejezés ellenére olyan potenciált rejtett magában, hogy talán a köré kellett volna felépíteni egy éves eseményt minden más helyett.

Persze Mike Carey egyike volt azon keveseknek, akik értették, hogy mégis miről szólt Grant Morrison X-menje, és láthatólag részben egyet is értettek vele. Hogy az X-men nem ragadhat le a múltban, hanem új történetekre és koncepciókra van szüksége. Ennek ellenére a legtöbb mutánsos füzetre pont ez a nosztalgikus múltba révedés lett a jellemző, és sajnos még nem is ezek közül keveredtek ki a legrosszabbak, mert akadtak olyanok, amiknek arról nem volt fogalmuk, mit akarnak mondani. Változik a világ, és az X-mennek, mely az emberek és mutánsok konfliktusáról szól, vele együtt kellett volna változni. Azonban az évek során a mondanivaló az előítéletekről és a xenofóbiáról végül görcsös pozőrséggé vált. Igen, erre volt példa korábban is, de azok nem voltak ilyen hosszú, ilyen ínséges időszakok. Claremont távozása és Morrison érkezése között volt például egy Age of Apocalypse, ami kifejezetten ötletes és átgondolt volt.

Tapasztalt olvasó szerintem már sejti, hogy nem fogom az egekbe magasztalni a jelenleg futó, tavaly évvégén újraindított X-men sorozat első történetét. Azt hiszem, nagyon sokat mond el a színvonalról, hogy nemrég jelentették be, hogy a sorozatot nem sokára megint újraindítják – persze ezúttal Jonathan Hickman fogja majd vinni, aki a 2010-es évek elején ugyanúgy lehelt életet a Bosszúállókba, mint azt Morrison tette egy évtizeddel korábban az X-mennel. Akkor is üdvözítő az érkezése, ha ez a sorozat kellemes időtöltés lenne.

De nem az, és itt tartozok egy szomorú vallomással: én elnéző voltam a Gold és a Blue címekkel. Elfogadtam, hogy a Gold egy nagy nosztalgiajárat akar lenni, a Blue pedig egy hatalmas agymenés, ami nem is akar összeállni egy egésszé. Örültem, hogy végre magunk mögött hagytuk a nagy kihalási hullámot, mert azzal az írók sem igazán tudtak mit kezdeni – IvX, Jézusom – és úgy voltam vele, hogy rendben, üssük el az időt az ilyen kis limonádékkal, míg a Marvelnél rájönnek, hogyan tovább.

Jelentem, a Marvelnek halvány lila segédfogalma nem volt, mit akar az újraindítással, mit akar egyáltalán ezzel a történettel. Ehhez ráadásul húsz fontosabb szereplőt, három írót és egy sereg kiforratlan ötletet használnak fel, ahelyett, hogy egy író harmadennyi karakterrel és egy átgondolt ötlettel állna elő, amit szépen be is mutat. Ez pedig lehetne az, amit már úgyis tud mindenki: hogy Nate Grey – alias X-man – négy követőjével mutáns Jézusként meg akarja váltani a világot. Ebben pontosan akkora lehetőség van, mint a No More Humanséban, az egyetlen különbség, hogy a Disassembled a poros lábnyomát nem csókolhatja meg a fenti történetnek.

Mert ahelyett, hogy körbejárna egy koncepciót, dobálja egymásra az ötleteket, és nem igazán kezd velük semmit. Kapunk Többszörös Ember-hadsereget, Légiót, foglyul ejtett Apokalipszist, a mi idősíkunkba átemelt dinoszauruszokat, valamint a mutációellenes vakcinát. Utóbbit úgy, mintha vadonatúj ötlet lenne, és nem járták volna már hússzor körbe a képregényeken kívül a rajzfilmben és filmben egyaránt – ami, lássuk be, kicsit olyan, mintha valaki a vaníliát próbálná beállítani vadonatúj fagylaltízként.

De egyik sincs rendesen kibontva és egyiknek sincs meg igazán a helye. Említettem, hogy az Age of Apocalypse milyen jó volt? Hát, itt megkapjuk megint, de anélkül, hogy kiderülne, hogy miért is számított egykor akkora dobásnak. Nincs katarzis, nincs emlékezetes csata vagy szóváltás – utóbbival egyedül talán Bishop kapcsán találkozhatunk, akinek a fejére olvassák, hogy neki aztán nincs joga arról papolni, hogy a gyilkosság nem old meg semmit. De ezutóbbi kevés az üdvösséghez.

Az sem derül ki, hogy X-man miért is Magnetót, Haspókot, Vörös Omegát és Angyalt gyűjti maga köré Lovasoknak – mondjuk, ha már X-man mutáns Jézus, lehetnének ők az Evangélistái, de kicsire nem adunk – és ők sem többek kirakatbábuknál. Megkockáztatom, hogy Vörös Omega Lovas-dizájnja gagyibb bármelyik inkarnációjáénál. Nem tudjuk meg azt sem, miként képes X-man ennyire átformálni a valóságot, és tudom, hogy az ipse egy sereg pszichikus képesség birtokában van, de akkor is, szeretem, ha az írók ennél jobban megerőltetik magukat. Légió eddig inkább szánalomra méltó volt, most péklapátcsalogatóan tenyérbemászó, a foglyul ejtett Apokalipszis ebben a formában teljes megcsúfolása a karakternek, a tomboló dinoszauruszok pedig kötelező klisévé redukálódnak.

Rég éreztem képregényt ennyire üresnek és feleslegesnek, holott nagy X-men rajongó vagyok és hivatásból egy tonna képregényen rágom át magam éves szinten. Pedig ennek az újraindításnak kellett volna megmutatni, hogy az X-menben van még erő, és nem. Pontosan ezt érezhette a lassan átsülő Anakin felett Obi-Van is, holott nem igazán szoktam írásaimat Star Wars hasonlatokkal fűszerezni. Nem baj, nem sokára Hickman veszi át a stafétát.

Éppen ideje ráadásul, mert a filmes jogok is visszakerültek a Marvelhez. Sokan most úgy vannak vele, hogy most aztán meg fogják nekünk mutatni, hogy is kell ezt a sorozatot filmre adaptálni. Ennek fényében viszont fájó belegondolni, hogy arányaiban több X-men adaptációt élveztem az elmúlt szűk másfél évtizedben, mint képregényt. Itt az ideje, hogy a kiadó egy olyan kaliberű írónak adja a stafétát, mint Hickman, és szabad kezet adjon neki. Itt az ideje, hogy az X-ment ne szorítsák háttérbe, hanem megint szárnyalni tudjon. Tetszik, hogy Hickman Morrisont is említi, mint követendő példa, holott a jóöreg skót anno óvatlanul pozitív dolgokat is mert nyilatkozni a filmekről, amik lehet, hogy a kiadónál most nem számítanak pozitív húzásnak, lám, az X-men: Prime végén végigmennek a sorozat történetén, de az Új X-ment, úgy, ahogy van, kihagyják. Szóval, itt az idő, hogy az X-men újra jó legyen.

De ez még nem az. Ez még a hajnal előtti idő. Tudjátok, amikor a legsötétebb van.

Facebook Hozzászólások