Szemle – 2011. november

A Hungarocomix előtt még bepótolunk néhány tavaszi megjelenés rövid kritikáját. Jó olvasást! Szerzők: Lénárd László, Kránicz Bence, Halász Zoltán.

[toc]

Némajáték

Felvidéki Miklós tapasztalt és számos nagyszerű művet maga mögött tudó képregényesnek számít annak ellenére, hogy nagyon fiatal, olyannyira, hogy ő már elsősorban a rendszerváltás környékén beáramló szuperhősös füzeteken nőtt fel. Ennek fényében nem meglepő, hogy első önálló kötete egyben az első hazai szuperhősös graphic novel, melyben üdítő arányban keveredik a választott műfaj pontos ismerete, a saját szerzői életmű kibontása és a médium hazai pozíciójára tett utalások köre.
Hogy az elején letudjuk a negatívumokat: szuperhősképregényként, vagyis alapvető zsánerében elhelyezve a Némajáték közepesen sikerült próbálkozás, főleg azért, mert Felvidéki olyan tempóban száguld át a különleges képesség megjelenése és kiteljesedése, valamint a nemezis felbukkanása és legyőzése ismerős stációin, hogy ezen a történetszinten igazán nem kerülünk közel senkihez. Valószínűleg azért, mert a szerzőt ez a vonal érdekelte a legkevésbé – igazi hőse nem a Pantomimes, hanem azok a képregényrajongó fiatalok, akik az elsődleges cselekményben épp kitalálják az ő sztoriját (közülük is főleg a rajzoló karaktere, ld. a nyitó- és záróoldal külön keretét). Felvidéki remekül kamatoztatja vállaltan sablonos hőstörténetét: a látványos és remekül megrajzolt, repülő autókkal és összeomló házakkal tarkított akciójelenetek újra és újra magukkal ragadják az olvasót, miközben az igazi (már nem néma) játék felsőbb szinteken, az alkotók között zajlik. A kreatív folyamatot bemutató jelenetek univerzálisak ugyan, mégis feltűnő, hogy a szerző saját közegében mozgunk. A második oldalon egyből az újpesti képregénybörzén találjuk magunkat, hogy aztán végig ne szabaduljunk az érzéstől: rólunk és a haverjainkról van szó, amint ötletelünk hazafelé a metrón. Felvidéki a Pantomimes történetével mintha arra mutatna rá, mennyire egyszerű és szép is egy történet létrehozása, holott inkább csak az utóbbi igaz. Ő például tudatosan építi bele a Némajátékba saját megszokott karaktereit, a főszereplő figurája logikus folytatása a szűkszavú, introvertált, magányos Felvidéki-hősöknek Noname-től a fiúig, akit Zsuzsinak hívtak. Csatlakozása a maró gúnnyal ábrázolt performanszcsoporthoz kijelöli a képregény helyét itthon: ha épp nem gyerekeknek szánt könyvpótlék, úgy bölcsészkaros egyetemisták státuszszimbóluma – ezzel sem jártunk sokkal jobban.
Közhelyszámba megy a frázis, miszerint a szerző „magától értetődő természetességgel beszéli a képregényes nyelvet”, ill. ennek változatai, úgyhogy ettől tekintsünk is el, és nyugtázzuk, hogy a sodró lendület ezúttal is adott. A Pantomimes történetét menet közben kitaláló fiatalok mindegyikének saját színvilága van, ez pedig a valóságtól elemeltté, néhol (rém)álomszerűvé stilizálja a Némajáték oldalait – annak ellenére, hogy a rajzok visszafogottak maradnak. A grafikai réteghez ráadásul szervesen illeszkednek a hangeffektek és nem ritkán a dialógusok szöveghelyei is, így Felvidéki stílusa a századik oldal környékére érve sem válik unalmassá, sőt, inkább úgy érezhetjük, túl hamar értünk a kötet végére. A Némajáték minden ízében modern, okos és szórakoztató olvasmány, a formálódó hazai midcult-képregény egyik figyelemreméltó alkotása.
KB

Elvis-Budapest, Call it a Day, Az olvasás függőséget okoz

Elvis
Call it a Day
Az olvasás függőséget okoz

Az április végi 7. Magyar Képregényfesztiválra két olyan kiadvány jelent meg, mely nemzetközi együttműködés eredménye, egy pedig külön érdekes. Az Elvis ért ide hamarabb, a Call it a day talán egy nappal később érkezett Budapestre, repülővel, Finnország távoli, tavakkal tarkított tájáról.
Elvis sokat emlegetett név idén, táblacsere volt a Dunaparton, díszpolgárságot kapott az amerikai ikon, aki szót emelt a magyarokért. (Ajánlom a Bubba-Ho-Tep című filmet, mely kitűnően ábrázolja Elvis valódi nagyságát.) Ez volt a témája a májusi workshopnak, avagy képregényszakkörnek a Kossuth-klubban, amit Gert Jan Pos, a holland delegáció trénere fogott össze. Hét holland, öt magyar, három lett és egy finn alkotónak kellett pár óra alatt alkotni egy-egy képregényt. A leghosszabb négy oldal, a legtöbb egy oldalas. A kötet érdekessége, hogy miután az utolsó alkotó is elkészült délután a munkájával, azonnal nyomdába került a nyersanyag, és ugyanaznap este, Joost Swarte kiállításmegnyitóján bemutatásra került a kész kiadvány.
A végeredmény felemás: mintha a fesztivál emlékkönyve, aláírásgyűjtő albuma lenne, kevés az igazán izgalmas, átütő darab. Rutin van, mindenki saját magát hozza, de mintha valami a témán kívül is megkötötte volna az alkotók fantáziáját. Amelyik mű szomorú, csak kicsit szomorú, amelyik ironikus, éppen hogy az, amelyik vicces, az is csak geg. Kedves és kiforrott műveikkel az észtek a legszerethetőbbek. A kiadvány érdekességnek, emléknek, kicsit felfedezni, hogyan alkot spontánul egy-egy ismertebb arc, jó. Angol nyelvű. (Középen meglepetés Fritz-poszter.)
A Call it a day az ellenkező hatást váltotta ki belőlem. Emlékkönyv ez is,
vándorkiállításhoz kapcsolódik, melybe bevonták a magyar gárda egy részét.
Egy csokor egységes, átgondolt, alapos, szép négyoldalas (mely akár “műfaj” is lehetne, mint a négysoros). A téma a cím: nem feltétlenül egy nap (lásd például), inkább “kihogyveszi”. A kötetből Felvidéki Miklós képregénye tetszett legjobban. Erre mondják, hogy muszáj elolvasni, mert akkor nem kell megmagyarázni, hogy miért. Tökéletesen kerek, mint egy képregénygyűrű. Bradbury-szintű építmény és utolsó mondat, az ötvenes évek amerikai sci-fijeinek rokona. A magyar mezőny különösen komolyan vette magát, Csordás Dániel munkája szavak nélkül rengeteg gondolatot és érzelmet kifejez, és kompozíciójában a kötet legszebb oldalát szállítja. Lakatos Istváné természetesen a kötet legkilátástalanabb képregénye, olyan, hogy beleborzongtam, és soká mertem csak másodszor alaposan megnézni, a különösen erős harmadik oldal miatt. Aztán persze felnevettem a végén, hogy na, ilyen már nincs, ennyi szemtelenül rémisztően aranyos szerencsétlenség.
A külhoni képregények közül olvasási sorrendben Kaisa Leka műve tetszett, ez egy négyoldalas főzőképregény, Milla Palomieni fotóképregénye, ami egy piros gömb kalandját meséli el, Elina Sildre, Joona Sildre szöveg nélküli modern romantikusai és Triinu Linne nemtudommilyen art-os feladványa.
Sok képregényt több szinten értelmezni kell, ez külön személyes kapcsolatot épít ki a befogadó és a kötet között. Harminc mű, vastag, színes képregénykönyv, mely súlyos, szép papírra nyomatott, tíz finn, tíz észt, hét magyar, három lett alkotó antológiája, eredeti nyelven, az oldalak alján fordítással, szöveg nélkül, eleve angolul, vegyesen.
A harmadik hazánkba importált mű egy különös kis kiadvány. Joost Swarte (akit itthon is kevesen ismernek, de például a lakótársamnak vannak Heavy Metaljai, Swarte-képregényekkel, és a budapesti kiállítás megnyitóján The New Yorker-címlapot is dedikáltattak, tehát ide is eljutott azért egy kicsit) olvasást népszerűsítő képeslapokat tervezett az olvasás veszélyeiről. Cigarettásdobozok mintájára a veszélyre fekete keretben elhelyezett szöveg hívja fel a figyelmet, ebben az esetben szellemes vagy majdnem szellemes mondatokkal. Tíz képeslap van egy kafa, méretre hajtogatott papírdobozban.
Két emlékkönyv és egy kedves ajándéktárgy négy nemzet közös nyelvén, a(z angol) képregényén.

LL

Facebook Hozzászólások