Szemle 2009-2010. pótlás

Watchmen I-III

[toc]1. rész, 2. rész, 3. rész

Előrebocsájtom, hogy nagyon nehéz helyzetbe kerültem: adott egy huszonéves, mai napig kultikus módon körülrajongott képregény, melyet végre magyarul is olvashatunk, azonban engem mégis untatott. „Van ilyen, a csodálatos és rejtélyes Alan Moore stílusa nem tetszhet mindenkinek.” – mondhatnánk. Csakhogy ez nem lenne igaz, ugyanis néhány képregényét kifejezetten értékes darabnak tartom, úgymint a League of Extraordinary Gentlemen, a V for Vendetta, vagy Batman karakterének apró odébb pöckölése.
Pedig ígéretesen indul a magyar kiadás szerinti első kötet: egy összefüggések nélküli bűnténysorozat mögött átfogó rejtélyt és évtizedek óta lappangó titkokat sejtet Alan Moore és az efféle történetek mégiscsak egyik legnagyobb erőssége. És jelen van egy másik moori sajátosság: gigantikus összeesküvés és ármány minden szekvencia mögött.
Technikailag tulajdonképpen nincs semmi gond a művel: a forgatókönyv aprólékosan kidolgozott, teli utalásokkal, amin éveket lehet elcsámcsogni. És kultképregényről lévén szó: csámcsognak is eredeti megjelenése óta. Ezen felül a bravúros technikával megoldott „vágások” tökéletesen érthetővé teszik, miért Moore az egyik legelismertebb kortárs forgatókönyvíró.
Csakhogy éppen ez a túltervezettség miatt kicsit nehézkessé válik a mű, a „rettentő szimmetria” miatt izgalmas, érdekes szálakat időnként teljesen érdektelen szenvelgések váltják fel, megtörve ezzel a kezdeti lendületet. És ez a csalódottság a végkifejletre csak fokozódik, amikor is Moore hatalmasat blöfföl, kiteríti lapjait, majd veszít. Persze, ráfoghatjuk arra is, hogy a téma (hidegháború, atomháború tapintható közelsége) aktualitását veszítette, de kétlem, hogy ez ilyen szimpla lenne. Egész egyszerűen Moore fogott egy egyébként eredeti ötletet és szerénytelenül olyan nagyra fújta, hogy azon már tisztán látszik minden hiba.
A kiadó ajánlóiban hangsúlyozza, hogy ez a mű mindenki számára ajánlott, akár megbarátkozott a szuperhős zsánerrel, akár nem. Ezzel vitatkoznék azon az alapon, hogy habár a Watchmen alapjaiban forgatja ki a szuperhős képregényeket, sőt időnként görbe tükröt állít elé, mégis ez a kiforgatás azoknak lehet érdekes, azoknak jelent újdonságot, akik ismerik annak működését, alapjait, vagyis maguknak a szuperhős képregények (volt és jelenlegi) rajongóinak.
A magyar kiadás, ma már sajnos ritkábban tapasztalt, extrákkal jelent meg; a kiadónak sikerült belecsempésznie saját lelkesedését a kiadványba. Bárány Ferenc fordító, szerkesztő minden kötet végére több oldalas jegyzeteket pakolt, ami rendkívül hasznos a képmezőben szereplő feliratok esetében (hiszen ki lenne a magyar kiadás elsődleges célközönsége, ha nem az, aki eleve nem érti az eredeti nyelvet?), sőt, még megtoldja őket apró magyarázatokkal is. Ez utóbbira sokan panaszkodtak, vádolva túlmagyarázással, vagy azzal, hogy ezzel az olvasót fosztja meg a felfedezés örömétől. Pedig sok esetben hasznosak, érdekesek voltak ezek, de el kell ismerni, hogy időnként valóban már szájbarágós.

Összességében érzékelhető, mitől vált ez korszakalkotóvá bő húsz évvel ezelőtt, de a máig kitartó kultusza előtt kissé értetlenül állok.
SZZÁ

BMX-kölyök

Lénárd László arról mesél, amit a legjobban ismer: saját gyerekkorát, a Kádár-rendszer utolsó éveit örökíti meg a BMX-kölyökben. Az önéletrajzi indíttatás annak ellenére elengedhetetlenül fontos a műben, hogy az ábrázolt világ önmagában is épp elég autentikus. A szerző nagy hangsúlyt fektet a korszak tárgyi környezetének aprólékos rögzítésére, a ma már popkulturális relikviáknak számító kutyás persely, korai kazettás magnó és társaik történetbe emelésére. Reklámokat és keresztrejtvényt is kapunk, hogy az orrunkban érezzük a megsárgult Kockások és más kincsek illatát. Lénárd ezer szállal kötődik a képregényekhez, saját történetét is csak ebben a médiumban mesélheti el. Amint mindez nyilvánvalóvá válik, nem lehet közönyösen vagy rossz szájízzel olvasni a BMX-kölyköt. Ami a füzetben áll, az fontos ügy a szerzőnek, és őszintesége, bátorsága közel hozza munkáját az olvasókhoz. Persze, Lénárdnak a nosztalgikus múltidézéssel könnyű dolga van, azokkal szemben is, akik sosem tapasztalták a bőrükön a rendszert, mert pontosan, átélhetően ábrázol.
Néhányszor bonyolultabb narrációt alkalmaz ugyan (több-kevesebb sikerrel), de alapvetően az elbeszélés mikéntje a lehető legkönnyebb azonosulás szolgálatában áll. Egy kisfiú mindennapjaiba és gondolataiba, fantáziavilágába nyerünk bepillantást, életének egy fordulópontján. Édesanyja súlyos beteg, pedig mindennél nagyobb szüksége lenne rá: egyre többet ért meg környezetéből, abból, hogy mennek a dolgok a felnőttek világában, és elindul egy óvatos (gyerek)szerelmi szál is az új osztálytárs érkeztével. Hősünk biztonságot adó támaszai az egyre veszedelmesebbé váló világban: Pókember és a Fantom, nindzsák és űrhajósok. A történet idejét adó évszám hangsúlyos: ’89-ben a hős eszmélésével, ártatlanságának bizonyos értelemben való elvesztésével párhuzamosan egy világrendnek is bealkonyul. Ami jön, az bizonytalan és izgalmas egyszerre. A BMX-kölyök annak ellenére figyelemreméltó, nagyon átgondolt és sokrétű képregény, hogy nem lehet elhallgatni: rajzilag gyakorlatilag értékelhetetlen. Lénárd nem tud rajzolni, de megpróbálta, hiszen ezt a médiumot kellett választania (ez magyarázza azt is, miért nem dolgozott együtt egy rajzolóval). Így legalább mi megismerhetjük a történetét.
KB

Pestblog.hu

A környezet Budapest ma és a blogoszféra, a bemutatott alapproblémák és témák is ismerősen hangzanak korunk fiataljai számára. Ezt az itt és most ágyat fejelte meg a Roham istálló négy alkotója (csak későbbi interjúkból és egyebekből derül ki a pontos munkafeloszlás: Geek – forgatókönyv, sztori, Emtrexx – rajz, Szellár – szöveg, Zorgika – színek?) Budapest legendáriumába illesztett fantasztikus történeti elemekkel, úgymint Gellérthegyi víztározóban élő beszélő majom. A Pestblog.hu koncepciója és történetváza tehát csillagos ötöst érdemel; már nagyon hiányoznak azok a képregények, melyek majdnem magunkról mesélnek mindenféle mellébeszélés nélkül. Az ötlet kibontása viszont nem sikerült hibátlanra, olvasás közben rögtön ki is derül, miért kerülik sokan a hazai környezetet, az életből ragadott (vagy az életbe illeszthető) történeteket: sokkal könnyebb vele lebukni, ami sajnos itt is megtörtént. A karakterek megformálása kissé felszínes maradt, a szájukba adott mondatoknak egyik fele frappáns, folyékony duma, másik fele azonban erőltetett, vagy éppen üres süketelés. Ezek miatt sajnos nem sikerül teljes mértékben átéreznünk a főhős alapproblémáit például a csaj- és pályaválasztás terén és leginkább álproblémákként éljük meg.
Nagy kár érte, ugyanis a füzetet átpörgetve kitűnik, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy egy igazán profi és szerethető képregény váljon a Pestblog.huból. Emtrexx kevés vonala mind a helyén van, a környezet megteremtésével nem spóroltak, az általában egy vagy két oldalra szabott jelenetek is élnek. Az alapötletért felelős Geek egy helyütt így nyilatkozott a füzetről: „Akkor ütne igazán bármekkorát, ha kijöttek volna a következő részek. Akkor tudnánk megmutatni, hogy beindul a blog, hogy milyen városi legendákat tudunk legyártani, és hogy mi is lesz hősünk sorsa.” Reméljük, egyszer még lesz alkalmuk ezt bizonyítani!

(A kivitelezés sajátosan „rohamos” lett. Történt ugyanis egy apró malőr a nyomdában, ezért két méretben kapható a füzet ugyanazért az árért. Az A4-es nagy alakúnak szebbek lettek a színei, de az eredetileg tervezett kisméretű füzet jobban áll a rajzoknak, a betűknek.)
SZZÁ

Oldalak: 1 2 3