Szemle 2009-2010. pótlás

Hosszú idő után ismét jelentkezik Szemle rovatunk, melyben hazai megjelenések rövid, tömör kritikái olvashatóak. Ezúttal az elmúlt másfél év terméséből válogattunk vegyesen azért, hogy legközelebb már az idei ősz bőséges betakarításával folytathassuk. A rovat egyik állandó szerzője, Dunai Tamás ezúttal igazoltan távol marad, ugyanakkor újabb állandók (reméljük) mutatkoznak be ebben a rovatban: Kránicz Bence és Lénárd László.

(Miután a rovatnak nem célja a kötetek bemutatása, így ahol rendelkezésre áll, ott megadtuk a köteteket bemutató hírek linkjeit, ezek az egyes címek felirataira kattintva érhetőek el.)

Bábel verme

[toc]A két éve induló új szerzői képregényes hullám egyik legjobbja volt a Stroboscopa, ami aztán az Alfabéta-díjat is elvitte, abszolút megérdemelten. A Kemenes Iván – Varga Péter alkotópáros második képregényét már a Roham adta ki, színesben, gusztusos comicbook-formátumban. Az elvárásaink is megnőttek, természetesen – de talán törvényszerű is, hogy a Bábel verme nem robbant akkorát, mint előzménye. Pedig az alkotók (ill. főleg az első számú szerző, Kemenes Iván) sok mindenben előre tudtak lépni.
A szerzők a XIX. század eleji Budapestre nagyon ráéreztek a Stroboscopában, így maradtak ezen a vonalon, és Stromfeld nyomozó figuráján keresztül visszaugrottak néhány évet az időben, egészen pontosan 1896-ba, a Milleniumi Földalatti Vasút átadásának évébe. Egy olyan világba érkezünk, amibe éppen most robban bele elemi erővel és megállíthatatlanul a gépiesített, mindent akaró, embertelen léptékű, a korábbi világrendet elsöprő modernitás. Fölösleges magyarázni a címet és a mű bibliai utalásait: a lényeg, hogy ennél sokatmondóbb, konnotációkban gazdagabb hátteret nehezen találhattak volna Kemenesék – le a kalappal. A főszereplő, Sulyok Máté tragédiája már ismert, bejáratottabb elemekből épül föl, de ettől még tökéletesen működik: az elrontott életébe beleőrülő, dühös, végzettel terhelt figurát Móricz Zsigmond is megirigyelhetné. Nem szeretem a „nemzetkarakter” szót meg a környékét, de azt hiszem, a Bábel verme valahogy nagyon magyar történet, ugyanakkor a rögrealizmustól kellő távolságot tart. Utóbbi a természetfeletti jelenlétének köszönhető: a belső démonokat kiegészítendő földalatti lények bukkannak fel. Az alkotók legalább annyira kötődnek Lovecrafthez, mint Mignola vagy Guillermo Del Toro, rút alvilági isteneikkel és pokolkutyáikkal pedig inkább a fantasy felé vezető posztmodern ösvényt választják – és biztos léptekkel mennek végig rajta. A dramaturgiát flashbackekkel, jelöletlen képzelgés- és szubjektív szekvenciákkal bonyolítják, de nem csúszik ki a lábuk alól a talaj. Történetmesélésben, jellemrajzban nagyot léptek előre a szerzők.
A probléma az, hogy a sztori szintje és a rajzi megvalósítás között a Stroboscopában tapasztaltnál sokkal szélesebb a szakadék. Egy ennyire erős történet mellett fájó, hogy elrajzolt alakok kerülnek a panelekre – a főhőst például nem mindig sikerül ugyanúgy megrajzolni. A színezésnek vannak ugyan jó pillanatai, de fekete-fehérben sokkal kevésbé jöttek elő a rajzi hiányosságok. A keretezés, oldalkomponálás azonban továbbra is remek (bár a nyitó oldal talán túlságosan is a Watchment idézi). A végeredmény így kissé tudathasadásos lesz. A történetet nem érzem annyira személyesnek (ellentétben talán a Kalyber Joe-val), hogy ne lehetne egy egyéni látásmódú, profi rajzolóval együttműködni a jövőben. De ha az alkotók az eddigi felállásban dolgoznak tovább, akkor is vevők leszünk a folytatásra, ehhez egy percig sem férhet kétség.
KB

Ágoston a Nukleáris baromfi

Ismételjük el újra: Agoston a Nukleáris baromfi. Vass Róbert sok antológia- és egyéb vendégszereplése után ezzel a névválasztással rögtön nagyon magasra helyezi a lécet. Olvasás közben ez a léc itt-ott megrezeg, de a temérdek adalékötletnek hála, úgy tűnik, sikerült vennie az akadályt. Ugyanis ennyire sok fantáziával összerakott kiadvánnyal ritkán találkozni. A kötet összegyűjti az eddig megjelent Ágoston képregényeket, ami kifejezetten hasznos, mert amellett, hogy a képregények egymástól egészen különböző helyeken jelentek meg (Műhely, Kretén, Képregény Infó, Nero Blanco) még jellegüket tekintve is egészen különbözőek, ezért az olvasó fejében eddig nehezen állhatott össze a nukleáris baromfiról alkotott kép. Mindezeket egy kerettörténettel összefűzte, aminek szerepe azon túl, hogy egységessé, élvezhetővé teszi az egyébként végtelenül heterogén halmazt, még érzékeny öniróniával bepillantást nyújt az egyes beágyazott képregények koncepciójába.
Vass Róbert azon ritka alkotók egyike, akik kiadványuk mindegyik szintjét (utóközölt képregényei, majd kerettörténet, majd a mindezeket tartalmazó, kézzelfogható kiadvány) ugyanolyan lelkesedéssel és fantáziával tervezi meg. Ilyen adalékötletek a hátoldalon szereplő ajánlók, reklámok, a beidézett képregények némelyikének facsimile közlése (vagyis az eredeti lapok részletei is megjelennek). Ehhez hasonló élményben legutoljára talán a Sushi Stripekben volt részünk.

A visszafogott, többszörösen áttételes, valamint az időnként egészen debil humor ütköztetésével a szerző sokszor zavarba hozza olvasóit, ezzel különleges élményt nyújtva. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a záró képregény nemzeti megosztottságunkra, konkrét politikai közelmúltra reflektáló képregénye kissé didaktikusnak tűnik, a korábbi elegy itt nem annyira válik be. (De az aktuális és élő témaválasztásért kijár a piros pont.)

A gyűjteményt átfogó hangsúlyos, erős keret egyik legnagyobb előnye rögtön a füzet átlapozásakor megjelenik, ezzel sikerül összefogni a szűk öt éven átnyúló alkotási folyamat rajzilag teljesen heterogén halmazát. Vass Róbert szeret különböző technikákkal és ábrázolási módszerekkel kísérletezni. Egy-egy itt közölt rövid strip vagy néhányoldalasa hű lenyomata kísérletei akkori eredményének. Természetesen így akadnak kevésbé jól sikerült, de akadnak kifejezetten erős példák is, a füzet ilyen szempontból történő átlapozása külön érdekességet jelenthet, ki-ki kiválaszthatja saját kedvenc stílusait. Érdekes módon emberábrázolásainak színvonala sok esetben egy képregényen belül is hullámzik, de meg kell jegyezni, hogy legrosszabb esetben is a néhány évvel ezelőtti, saját bevallása szerint is összecsapott, Nero Blanco fejezeténél magasabb szinten marad, így összességében a folytatásra tekintettel mégis reményre ad okot ez a gyűjtemény.
SZZÁ

Fa*zzine #1

Felvidéki Miklós maga köré gyűjtötte néhány MOME-s évfolyamtársát és pár MKA-s ismerősét, hogy tető alá hozzon egy minimális példányszámú (elsőre 30 példányt nyomtak) képregényújságot, legalább annyira a saját és barátai szórakoztatására, mint a közönségére. A gyakorlottabb alkotók kiélhetik magukat, az újak bemutatkozási lehetőséghez jutnak – ennél tovább nem terjedhetett a szerkesztői koncepció. Mégis egyértelműen látszik, hogy a szerzők közös célkitűzése a provokatív, polgárpukkasztó, vagy inkább csak simán tabusértő hangvétel. A füzet exploitation-jellegét már a két irányból olvasható formátum is hangsúlyozza, afféle „double feature”-t tárva a nagyérdemű elé. Persze abszolút van létjogosultsága az indokolatlan gore (Scumfuck) vagy a genitáliák középpontba állításának (Mégis mi a fa*omról csináljak képregényt?), de gyanús, hogy Felvidéki és barátai azért néha ennél többet akarnak – és tényleg.
Ahogy a Firka-Comics esetében, itt is visszatérő téma az alkotás maga. Lanczinger Mátyás már említett faszos képregényében a népszerű műfajokon zongorázik végig egy-egy panelben, csattanója jól felépített, de alapötlete közhelyes. A Nincs nőm, a számom 06208052537 László Márktól már a címével betalál, a vágybeteljesítő önkifejezés önironikus vállalása szimpatikussá teszi a szerzőt, aki Felvidékihez hasonlóan négy képregényt is jegyez a füzetben. Daladaptációja önálló műfajt képvisel a Fa*zzine-ban, Szeretem magát című, igen jól sikerült munkájához hasonlóan a komolyabb darabok közé tartozik (a Keserű gyönyör inkább a hatáskeltésre utazik – már megint a rajzolt péniszek). A Szeretem magát a közöny és az érdektelenség végzetes hatásairól mesél, és annak ellenére működik, hogy László a záró panellel meghátrál, és a Fa*zzine biztonságos vásári harsányságára vált – de jó képregényes ő, nem titkolhatja (érdemes lenne tárcsázni a számát, ha kell egy jó rajzoló, remélem, nője azóta van). Juhász Márk sem fél komolyabb hangot megütni, ami önmagában becsülendő, ő viszont korántsem beszéli olyan magától értődő természetességgel a képregényes nyelvet, mint kollégái: a Művész hős és az Alkoss, gyarapíts is a művészet helyéről, megítéléséről állít valamit, de túl bőbeszédűen és levegősen teszi, végül alig mond valamit, újat meg egyáltalán nem.
Felvidéki hozzájárulásáról még alig esett szó, bár Csepella Olivér remek buddy-képregényében (Pumpa) szereplőként is felbukkan. Alighanem ő a legjobb rajzoló a csapatban: az Életünk története mit sem érne a varázslatos utolsó panel nélkül, de a tehetetlen szerelmes érzéseit hibátlanul megmutató Love és persze az ahhoz kapcsolódó szörnyes borítóvariáns is erős munka. A Rasszizmusban pedig nincs exploitation és vadulás – Felvidéki magához ragadja a szót, és keresetlenül, halkan mond néhány szót félelmetes és vállalhatatlan közállapotainkról. Képregényalkotóink közül nagyon kevesen mernek felvállalni ennyire fontos és aktuális közéleti témát. Kellene, és köszönet érte! A Fa*zzine ettől még megmarad szórakoztató marhulásnak, laza baráti rajzversenynek, de jó, ha tudjuk: érzékeny, reflektált, tehetséges képregényszerzőkről van szó, akik most ugyan jobbára hülyülnek, de sokat várhatunk tőlük – és várunk is.
KB

Oldalak: 1 2 3