Szemle 2008. december (1.)

A teljes Gemini jelentés

A hazai képregény utóbbi évtizedekben történő gyökeres átszerveződése óta adós az igazi olvasmányos, szórakoztató, izgalmas zsánerképregény piacra dobásával. Nem mondhatjuk, hogy a Képes Kiadó most törlesztette majd minden alkotó adósságát, de azért a piros pont így is kijár igyekezetéért.

Éppen ezért kezdjük egy pozitívummal: a Gemini rajzolójának sikerült megnyerni Fazekas Attilát, aki, mint tudjuk, otthonosan mozog az ősmagyar, erotikus és kaland témákban. A valós idejű XXI. század ugyan nem erőssége, de rutinból lazán hozza a tőle megszokott magas színvonalat, ezzel feledtetve az időnkénti anakronizmusokat. Magyar környezetben szokatlanul „képregényes” a néznivaló, az egyszerű vonalvezetésű rajzok teljes mértékben a történetet görgetik tovább, nem késztetnek további rejtvények megfejtésére, amellyel a történet így is éppen elegendővel szolgál. A nem kevés karakter rajzilag mind ki van találva, sőt itt Vass Mihályhoz hasonlóan talán túl is oldja a feladatot a mester, így némelyik szereplő nem is annyira egy megálmodott képregényalak, hanem érezhetően egy valós személy portréja, ezzel kisebb zavart okozva az olvasónak.

A képregény olvasása közben jól kitapintható, min dolgozott mostanában fordítóként, szerkesztőként Bayer Antal, a Gemini jelentés forgatókönyvírója. Ez főleg a panelelrendezéseken látszik meg, amiről már Nero Blancós munkái óta tudjuk, hogy szeret velük kísérletezni. Nem is lenne vele gond, ha a történet és szöveg egyébként gördülékenyen haladna. Ezzel szemben a bizonytalan módon egyik műfajból a másikba csapongó képregényt telis-telepakolták nevekkel, helyszínekkel, szereplőkkel. És ahelyett, hogy a kép kitisztulna, újabb csalódásként kell megélni, hogy ez a helyzet marad a mű majd utolsó oldaláig. Ezzel végső soron a történet iránti érdeklődését lehetetlenítik el. A történet legvégén, amikor kiderül, mi is az a mindvégig lebegtetett hatalmas nemzeti összeesküvés, a Híradón edzett olvasónak még csak a szeme sem rebben.
Talán legközelebb egy kisebb volumenű történettel nagyobb sikerrel járnak az alkotók, mert azt el kell ismerni, hogy akadnak a történetben, témákban, szereplők megformálásában is erős jegyek, ilyen például a megélhetési újságíró karaktere, aki messze a leghitelesebben tálalt szereplője a képregénynek.
SzZÁ

Lucky Luke – Daltonok szökésben

Hosszú szünetet kellett kiböjtölniük a hazai Lucky Luke rajongóknak új kötet nélkül, hiszen körülbelül fél év telt el A karaván megjelenése óta, amit még az új Lucky Luke-mozifilm bemutatójához időzítve jelentetett meg a Pesti Könyv Kiadó. Már-már hullaszag kezdet terjengeni, amikor hírt kaptunk az új albumról, és hurráoptimizmusunkban azt a keserűpirulát is lenyeltük, hogy egy újabb Daltonos darab várható, ráadásul olyan, amelynek újvidéki változata a legnagyobb fanok polcán már jó ideje ott csücsül.
A Dalton-fivérek annyira népszerű gonoszai lettek a Lucky Luke-történeteknek, hogy egyre-másra újabb és újabb rókabőröket nyúznak le róluk. Szinte mindent kipréseltek már belőlük, amit lehetett: néhány éve még önálló mozifilmet is kaptak. Ez a mostani kötet is mindössze egy rókabőr (még akkor is, ha a borító nem vörös, hanem zöld színben pompázik), de a figurákat felvonultató eltaláltabb részek közé sorolható. Nem is csoda, hiszen az a René Goscinny írta, akinek nevéhez köthető mind Lucky Luke, mind Asterix aranykora. Az alapszituáció persze nem sokat változott: az új (eredetileg 1971-es) kötetben ismét meglépnek a Daltonok. A Daltonos sztorik gyakori hibája, hogy a cselekmény általában eléggé képlékeny, nincs íve a történetnek, és az egész nem több mint vicces jelenetek halmaza. Ezúttal is ez a helyzet, de Goscinny azért (mint mindig) csavar egyet az egészen. A szituációkomédia alapja ezúttal az, hogy a négy fivér elhiteti az általuk rettegésben tartott lakossággal: Lucky Luke is bandita. Ez szül néhány vicces jelenetet, és a kötetnek ez a része flottul működik is. A lezárás azonban ez alkalommal egy kicsit suta. Nem csupán rövid, hanem Goscinnyhez mérten rendkívül összecsapott is: Lucky Luke és Joe Dalton egypoénos (az is gyenge), alig néhány paneles párbaja az utolsó oldalra szorult.
Az elhadart befejezés azonban nem sokat ront az összképen: a belga Morris láncdohányos hőse így immár tizedszer is büszkén lovagolhat el a naplementébe. Várjuk vissza!
DT

Mutánsvilág: Magnus ház

A House of M legnagyobb erénye, hogy nem rossz, pedig minden külső feltétel adott hozzá! Ha túllépünk mindazon, amiért lehet nem szeretni az efféle szuperhős-képregényeket és annak össznépi változatát (túlidealizált idomok, ezredjére abszolvált, néhány mondatba összesűrített eredettörténetek, morcos, túlspilázott tekintetek, osztályfényképszerű beállítások, stb.), akkor egy egészen szerethető, izgalmas képregényt kapunk.
A történet 2005. Eseménye volt a Marvel részéről, gyanúsan össze is csengett az akkor induló DC, – Isten tudja már, milyen jelzővel illetett – Krízisével. Gigászi csoportfoglalkozás, ahol természetesen a világ sorsa függ hőseinken. Illetve a fenét „függ”! Most már az a módi, hogy alapból azzal indítunk ilyen esetekben, hogy az általunk ismert világnak már lőttek, hőseinkre jut az a feladat, hogy valamicskét javítsanak a mérleg állásán. (Aztán a hatalmas változásokat 1-2 év után valami feledhető kis sztoriban helyrerakják.) Bendisék ebben az esetben is rögtön az elején bedobnak egy megoldhatatlan morális kérdést. Nem árulom el, olvasóink kifejezetten érzékenyek az ilyenekre, annyit mindenesetre megjegyeznék, hogy a történet néhány motívuma erősen hajaz a Főnix halálára. És ha már múltidézés: a visszaemlékezésekben, utalásokban szinte csak itthon is megjelent alaptörténetek idéződnek fel. Fel is vetődik a kérdés: mit adhattak ki Amerikában az utóbbi 10-15 évben, amiből mi kimaradtunk?! Ugyanis az itthon is kiadott Marvel képregényekből is tökéletesen érthető, élvezhető ez a sztori.

Bendis jól döntött azzal, hogy kiválasztott néhány karaktert, akiken keresztül bemutatja a történetet, ugyanis az e fajta képregényeknek gyakori hibája, hogy az író nem tudja hitelesen kezelni a rengeteg karaktert és az olvasó számára hamar nevetségessé válik az egyébként elképzelhetetlen történet. Sajnos ettől még ez a képregény is ugyanúgy beleesik ugyanabba a csapdába, mint napjaink legtöbb menő Marvel szuperhős képregénye: a feldobott morális, politikai, szociális kérdéseket és tragédiákat a szereplők sosem kezelik annak súlya szerint. Az író itt is sok olyan témát dob fel, amely végül a földön landol, ha egyáltalán látóhatáron belül érkezik. Minden hibája ellenére, el kell ismernem, hogy a képregény utolsó oldalát azzal zártam, hogy izgatottan vártam a következő kötetet.

Coipel rajzai mindenképpen megfelelnek a Marvel kritériumoknak, de semmiképpen nem érdemli meg a borítón lévő hatalmas betűket. A szereplők jól eltaláltak – ez a lényeg, srácok, nem? – de a háttereket jobban szemügyre véve, sajnos meglátszik, mikor használt referenciafotókat és mikor kellett azokat nélkülöznie.

A hazai kiadás a nyersanyaghoz hasonlóan „korrekt” lett: a fordítás időnként döcög, de a funkciónak még bőven megfelel, a hazai standarddá váló lapméret észrevehetően kisebb az eredetinél, de a „rajzsűrűség” ezt még bőven lehetővé teszi, nyomdaminőségre vonatkozó névtelen bejelentésektől pedig továbbra sem kell tartania a kiadónak. Azonban egy hibát nem bírok most sem szó nélkül hagyni: semmilyen külső jegy nem utal arra, hol helyezkedik el kötetünk a többi, Kingpin által kiadottak sorában.
SzZÁ

Hellsing 2

Macsó pózolás, vámpírok, vér, akció, humor (már akinek bejön) és egy semmiféle agytevékenységet nem igénylő sztori – ennyi a Hellsing sikerreceptje. Tegyük hozzá, egy bizonyos életkor alatt a manga egészen biztosan cool is, hiszen az erre való törekvés úgy süt a képkockák feléről, mint Szaharában a Nap.
A Hellsinget valaki vagy utálja, vagy szereti. A manga ehhez kellő alapot is szolgáltat, hiszen egyrészt bugyuta és gyerekes, másrészt szélsőségesen agresszív („Először megdugom, aztán kinyírom. Aztán megdugom a hulláját.”) és véres. Ez az ambivalencia a rajzstíluson is tetten érhető, hiszen Hirano Kohta rajzai alapvetően inkább humorosak, de a töménytelen mennyiségű pózolás, akciószcéna és csonkolás azért kellően kidolgozott.
A horrorvígjáték-köntösbe bújtatott akció-mészárszék második kötetének első, 4 fejezetes sztorijában (Halálzóna) támadás éri a Hellsing Királyi Protestáns Lovagrend központját, és Integra Hellsing, a szervezet vezetője, Alucard, a Hellsing ősvámpír csodafegyvere, Seras Victoria, az ifjú vérszívólány, no meg az inas megállítják a rájuk törő vámpír- és zombihordát. A gore-rajongók legnagyobb örömére úgy szakadnak testrészek és törnek a koponyák, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Miután kifújt az adrenalin-löket, egy közjátékszerű, lassabb epizód következik, amiben némi Vatikános, nácis háttérsztorit is kapunk – bár meg lennénk nélküle is, mert nem a történet, hanem a stílus a manga erőssége. És ha már stílus: vessetek egy pillantást a fedőborító alá: a színes fedél alatt egy zseniális szürreális gyöngyszem bújik meg! A kötetet amúgy ezúttal is a szerző korábbi, hasonló témájú mangájának egy fejezete zárja: egy újabb Cross Fire-történet, amelyben a vatikáni elitosztag kommunista terroristákat mészárol a volt NDK területén. Tömény fájdalom!
Persze, tudjuk, hogy Hirano Kohtát nem szabad (és nem is lehet) komolyan venni, úgyhogy aki megpróbálja, magára vessen. Ha bírod az überlaza, legyőzhetetlen hősöket, no meg a vért minden mennyiségben, ez a te mangád!
DT

Új Titkos Háború

Az Új Titkos Háború, jobban mondva a Titkos Háború (hisz eredetiben mindössze Secret War volt a címe) Nick Fury S.H.I.E.L.D.-parancsnok magánháborúja Dr. Doom piciny hazája, Latvéria ellen, és semmi köze sincs azokhoz a pocsék sztorikhoz (na jó, a fekete pókruha ütős volt), amelyekben a Marvel-hősök a Túlontúli közreműködésével a nyolcvanas években majdnem ugyanezen cím alatt püfölték egymást (Secret Wars). Kész szerencse, hogy az új szócska eléggé lopva került a borítón látható címbe, így talán kevesebb tájékozatlan vásárlót riaszt el, ugyanis a jelző akarva-akaratlanul is azt feltételezi, hogy volt egy régi, és a kettő között létezik valamiféle kapcsolat, miközben dehogyis.
Hogy megkíméljek néhány potenciális olvasót a csalódástól, még egy dolgot érdemes tisztázni az elején: miközben a képregény új Bosszú Angyalai kötetként fut, nem az. Igaz, hogy számos Bosszúangyal tűnik fel benne, de egyszer sem csapatként, hanem individuális hősként. Ráadásul az író (Brian Michael Bendis) nem használja egyforma mértékben a fő karaktereket. Pókember, Fenegyerek, Amerika Kapitány és Nick Fury mellett Luke Cage, Rozsomák és a Fekete Özvegy csupán statisztának hat. És akkor még nem említettük a rengeteg cameot: a Fantasztikus Négyes, a még Kolosszus nélküli (Astonishing) X-men, valamint egy rakás egyéb hős tűnik fel az egyébként vékonyka történet folyamán. Ami kb. ennyi: Nick Fury kezét megkötik feljebbvalói, de ő akkor is megelőző csapást akar mérni Latvériára, mert annak miniszterelnöknője rosszat forral. Összeverbuvál egy szuperhőscsapatot, véghezviszi az akciót, majd törli annak emlékét a hősök fejéből. Egy év múlva aztán valaki elkezdi levadászni őket. Na vajon ki lehet?
A festett grafika, bár Gabriel Dell’Otto kitett magáért, nem teljesen egyenletes: az elmegy, a gyönyörű és a zseniális jelzők egyaránt fel-felötlenek olvasás közben. Érdekesség, hogy a zsenge S.H.I.E.L.D.-ügynöknő, Daisy Johnson, egy az egyben a fiatal Angelina Jolie hasonmása (látta valaki az Adatrablókat?). Dell’Otto legtöbb oldalkompozíciójának van egy alapszíne, ami ugyan remek hangulati elem, de a festettség miatt eleve statikus képeket ez még merevebbé teszi. Ez persze nem hiba, egy ponton azonban valóban elbukik a kötet: a csaták ábrázolásánál. Néhány kivételtől eltekintve a legtöbb kissé zavaros. A visszaemlékezésekben lezajló titkos háború csatáiból nem kapunk mást, csak felvillantott pillanatképeket. A jelenben játszódó összecsapásoknál pedig a képek alaptónusa teszi nehezen követhetővé a harcokat, ugyanis emiatt az egyébként tarka jelmezekbe bújtatott karakterek ebben a kötetben alig-alig nevezhetők színesnek, a gonoszok ráadásul mind egyformán is néznek ki, mintha mind tucat-püfölnivalók lennének. Ég és föld a különbség a Kitörés és a friss kötet tömegjelenetei közt, de azért nem zavaró mértékben áttekinthetetlenek ezek a részek sem, csak a megszokottnál figyelmesebb olvasást igényelnek.
A kötet érdeme – bár egészen biztosan nem mindenki számára – a kreatív magyar-szlenghasználat (a fordítást Benes Attila követte el). Sajnos néhány fordítási pontatlanság ezúttal is becsúszott, ám ezekre csak az bukkan rá, aki eredetiben is olvasta a képregényt. Összességében tehát bárki elégedett lehet az Új Titkos Háborúval, aki kicsit is kedveli a Marvel-univerzumot, hiszen egy igényes kivitelezésű kötettel van dolgunk, amiből az ötrészes minisorozat eredeti borítói ugyan hiányoznak (egybegyúrva úgy is ott virítanak a borítón), ám egy remek Dell’Otto galériát azért találhatunk benne.
DT

Oldalak: 1 2 3