Szárnyas fejvadász 2049

Annak ellenére, hogy az előzetesek akciót és robbantásokat ígértek, az új Szárnyas fejvadász még az elődjénél is lassúbb film. Ami persze nem meglepő annak, aki látta Denis Villeneuve előző filmjét, az Érkezést. Villeneuve szereti, ha az általa bemutatott világ lélegzik, és a karakterei maguk is elvesznek benne. Nem is baj egyébként, ha a mai felgyorsult, akciókkal feltuningolt alkotások világában van helye a lassan hömpölygő, meditatív filmeknek.

Ennek ellenére a történetről magáról csak nagyvonalakban beszélhetek, mert az alkotók már az elején beletesznek egy csavart. Így inkább az alapfelállást mondom: hősünk, K (Ryan Gosling) egy replikáns felkutatása közben olyan felfedezésre bukkan, ami, ha kitudódik, alapjaiban állítja fejetetejére a hétköznapi és szintetikus emberek kapcsolatát. Ha hősünk nem vigyáz, háború törhet ki, ami végigsöpör a bolygón. Éppen ezért meg kell találnia azt a személyt, aki saját tudtán kívül az események központjában áll – és pont ezzel a folytatás akaratlanul is szembemegy mindazzal, ami az eredetit kultfilmmé tette.

Mert a Szárnyas fejvadász a lázadásról szólt, nem pedig arról, hogy elfogadjuk a nagybetűs Sorsunkat, és azért tesszük azt, amit, mert mindennek megvan a helye. A Szárnyas fejvadászban mindenki a rendszer áldozata volt, de kiváltképpen Rutger Hauer Roy Batty-je, aki csak élni akart. Ő volt a történet igazi hőse, nem pedig a címszereplő.

Lássuk be, teljesen együtt lehetett érezni a replikánsokkal, akiknek az őket megtervező emberek hihetetlenül rövid életet adtak, és akiket emellett halálbüntetés terhe mellett száműztek a Földről. Ez tette Battyt egy szimpatikus luciferi figurává: egy intelligens, karizmatikus férfi volt, aki, ha kellett, néhány követővel szembement a status quo-val. Ha egy kis részed nem akarta, hogy sikerrel járjon, akkor nincs szíved.

De ugyanígy, ha nem is ennyire áldozat volt Harrison Ford Deckard nyomozója is, aki választhatott, hogy vagy egy olyan munkát végez, amit tiszta szívéből gyűlöl, vagy pedig számkivetett lesz. Ahogy áldozat volt a matuzsálem-szindrómás Sebastian, vagy akár az iparmágnás Tyrell, aki nem gonosz volt, semmint inkább vak a következményekre.

Jared Leto karaktere azonban tényleges vaksága ellenére is tisztán lát, csak éppen semmi nem érdekli őt a saját egóján kívül. Tyrell teljes ellentéte, a rendszer megtestesülése, akinek a bukásáért lehet szorítani, mert akkor vele együtt talán eltűnik mindaz, ami rossz a világban. Tyrell egy rövidlátó főpap volt, az általa lefektetett szabályok pedig egy könyörtelen és megfoghatatlan isten. Niander Wallace maga a hamis bálvány.

Ezzel pedig a folytatás egy kicsit lemarad az elődjétől. Hiszen azért szálljunk szembe valamivel, mert arra rendeltettünk, nem pedig azért, mert alapvetően rossz? Utáljunk egy nagyhatalmú játékost, nem pedig a játékot?

Pedig ennek ellenére a Szárnyas fejvadász 2049 egy intelligens film, ami szépen mesél olyan dolgokról, mint emlékek, kapcsolatok és a minden elidegenedés ellenére is bennünk élő ember. Itt-ott pont mintha az eredeti élei lettek volna lekerekítve: Hans Zimmer zenéje sokkal lágyabb Vangelisénél, Ryan Gosling karaktere minden visszafogottságával empatikusabb Harrison Ford nyers detektívjénél, még maga technológia is a mai igényeknek megfelelően letisztult a nyolcvanas évek neon-rozsdazománca alatt.

Az pedig kifejezetten tiszteletreméltó, hogy a készítőknek volt saját mondanivalójuk, és nem az eredetit akarták lemásolni. Sok helyen az új rész kicsit érettebben is ábrázolja azt a nyomort, amiben a földiek élnek. A várost díszítő hologramok távoliak, nem pedig rosszindulatúak, mint a csatornában megbújó replikánsra lemosolygó reklámgésa. Goslingot pedig segítik az őt körülvevő színészek, mint Robin Wright, Ana de Armas, Sylvia Hoeks, Dave Bautista, Carla Juri vagy pedig Harrison Ford.

Azonban a legnagyobb erénye továbbra is a szépen megfestett világ, a toxikus tengert távoltartó falakkal, a gigászi roncstelepekkel, a méhkaptárra emlékeztető Wallace főhadiszállással, vagy a Luis Royót idéző lerombolt Las Vegasszal.

Az új Szárnyas fejvadász nem szárnyalja túl a régit, de nem is marad el sokkal mögötte, mert a hiányosságait szépen ellensúlyozzák Villeneuve-ék. Én azt javaslom azonban, hogy az új idők trendjeivel szemben ne akarjanak ebből franchise-t készíteni. Szép, jó, és kerek ez így. Inkább dolgozzanak azon, amit majd újabb 35 év múlva elővesznek mások.

Facebook Hozzászólások