Szárnyaló fantázia, rideg valóság – Felvidéki Miklós: Némajáték

Felvidéki Miklós első önálló képregénykötete nem elsőként játszik el az alkotás folyamatának alkotásként való bemutatásával. Alkotói válságról és ötlethiányról mesélni úgy, hogy közben nemcsak hogy megteremtünk egy új világot, de ellentmondásosan a mű keletkezéséről is értekezünk, nem újdonság tehát. Ami jó hír, hogy még mindig működik.

A Némajáték tipikus első-képregényes alkotásnak tűnik. Na nem a hibái miatt, hanem az összegző szemlélet, önmeghatározás és az önreflexió szándéka miatt. Néhány fiatal képregényrajongó azon serénykedik, hogy olyan képregényhőst kreáljanak végre, amivel megmutatják a nagy öregeknek, és a kortársakat is lepipálják. Hőseink tehát eleve azzal a szándékkal lépnek fel, hogy közönségbarát történettel álljanak elő, ami szerencsés módon ötvözi az összetevőket: élet-halál harc, akció, csipetnyi romantika és gördülékeny dialógusok.

Felvidéki ezzel mintha csak a hazai viszonyokat képezné le, ahonnan hiányzik az igazán „fogyasztható” képregény. Hozzá kell tennünk gyorsan, hogy ez persze nem feltétlenül baj, más-más célt szolgál egy szélesebb közönséghez szóló, és egy elvontabb, vagy szimplán csak személyesebb mű. Másfelől viszont nem feltétlenül a hazai alkotók hibája mindez, mert tehetséges emberekből itthon sincs hiány: a megjelenési felületek ritkák, nem biztosítanak rendszerességet, és a szűk terjedelem is gátat szab a szárnyaló fantáziának. Voltak korábbi próbálkozások, mint Pepita Offélia vagy Nero Blanco történetei a megboldogult Fekete-Fehér Képregényantológia lapjain, vagy a Roham képregények. Míg azonban a Marketing Stratégia csak egyszeri olvasmányként értékelhető, a Johnny Fellow és a Pestblog.hu is folytatás után kiállt, a Bürokraták pedig a mai napig nem jelent meg önálló kötetben. Talán csak Pilcz Roland Kalyber Joe-ja tudott éves rendszerességgel megjelenni (azt sem mindig), de ő is csak nonprofit, tehát saját költségen nyomtatott. A Nyitott Könyvműhely kapacitásához mérten korábban is hajlott hazai képregényesek felkarolására (olyan ismertebb alkotókról van szó, mint Gróf Balázs és Csordás Dániel), mégis a Némajáték az első igazán sikeres „közönségképregény”. A jelző, meglehet, valamelyest leminősítőnek hat, de Felvidéki Miklósnak semmit sem kellett feláldoznia ennek kedvéért. Ráadásul története nem csak önálló kötetként állja meg a helyét, az epizódvégi cliffhangerek, és az őket elválasztó festett borítók is azt súgják, hogy Felvidéki füzet formátumban gondolkodik, és egy esetleges folytatás elől sem zárkózik el, még ha képregénye pont a nyitva hagyott befejezés miatt is lesz teljesen kerek. A terjedelem tehát végre szabad kezet adott alkotójának.

Csöppenjünk azért vissza egy kicsit a Némajáték világába. Míg a képregénybörze miliője a rajzolók, írók, gyűjtők és rajongók (tehát a képregényes szubkultúra) körébe enged egy rövid betekintést, addig az ötletelések során megelevenedő főhős, a Pantomimes kalandja már nemcsak egy lehetetlen világot mutat be, hanem egy újabb közeget is érint, amiben a képzőművészek mozognak, s ezáltal szolgál újabb önreflexív elemekkel. Felvidéki Miklós ugyanis amellett, hogy képregényrajongó és alkotó, a MOME animáció szakos hallgatója is, édesapja – csakúgy, mint műkritikus nemezisé – ugyancsak képzőművész.

A Pantomimes világában „alter andergrand performanszosok”, „neoavantgárd posztszubkulturálisok”, „nikotinszagú alkoholisták” és tipizált értelmiségiek kerülnek szembe kérlelhetetlen műkritikusokkal, cirkuszlátogató diákokkal és értetlenkedő átlegemberekkel (doktor, pszichológus, horgász, stb). Az ironikus megjegyzésekkel („biztos a fogyasztói társadalom miatt”, „tuti lekéste a pogácsákat”), feliratokkal („a dohányzás csúnya”) és vizuális gegekkel (egymásra halmozott popkultúrális ikonokat imitáló festmények) Felvidéki mégsem foglal egyértelműen állást, és főhőse, a Pantomimes szkeptikus, vizsgálódó alakja mellé áll. Története központi motívumának így az alkotás megértését/meg nem értését teszi meg.

Annak ellenére, hogy a történetmesélők igencsak amatőr módon szövik a cselekményt, Felvidéki dramaturgiája nagyon is átgondolt és tudatos felépítésű, a történet felénél visszaugrunk egy kicsit az időben, és megismerjük az eddig csak a háttérben feltűnő, teljesen lényegtelen alaknak tűnő Oszvald történetét. Felvidéki panelkezelése igencsak elnagyolt és terjengős – tehát nagyon filmszerű –, illetve története is sablonokból indul ki, mégis képes túllépni az egysíkú karaktereken. Oszvald a Pixar animációs filmjének, a Hihetetlen Családnak a főgonoszát juttatja eszünkbe, aki úgy próbált Supermant játszani, hogy elintézte a többi Szuperhőst.

Oszvaldot marja a bűntudat, amiért valaki túlságosan is a szívére vette a kritikáját. Gyermekrajzként megelevenedő expresszív rémálmai azonban sokkal inkább gyermekkori szorongásait, megfeleléskényszerét elevenítik meg. Oszvald nem tud olyan tehetséges lenni, mint amilyen akar, s magának is alig vallja be, de sok mindent nem is ért. Ez rettentően frusztrálja, és amikor megcsillan számára az „értékes élet” lehetősége – miszerint újonnan szerzett képességével az emberek védelmének szentelhetné életét -, keserű pirulaként kénytelen lenyelni a Pantomimes létét. A valós sík brainstormingos kölykei közben már nagyon szeretnék egymásnak ereszteni a hősöket („már bunyózhatnának is”), véget vetni a jó és rossz örök harcának, Felvidéki azonban a fináléra tartogatja a mindent eldöntő leszámolást.

Egymásnak feszül pusztító és alkotóerő, de ahogy azt már korábban láthattuk, jóra és rosszra egyaránt lehet őket használni. Első körben Oszi győzedelmeskedik, hogy aztán a „lét köztiből” visszatérő (hirtelen a legutolsó Harry Pottert jutatta eszembe) névtelen Pantomimes alaposan ellássa a baját. Akciót koreografálni nem kevésbé nehéz, mint történetet mesélni, itt most mindennek szemtanúi vagyunk, legyen akár oldalakon elnyújtott ökölharc, vagy fél oldalban elmesélt késő esti bulizás.

Hogy a Némajáték mennyire az alkotás mikéntjéről szól, arra az ifjú képregényalkotó-jelölteken, a Pantomimes képességén és Oszvald személyén túl a kötet végi sketchbook is rádob egy lapáttal, ahol Felvidéki rövid kommentárokat fűz a képregényhez készült karakterterveihez, vázlataihoz. Véleményem szerint ez igazán lelkes hozzáállás és követendő példa.

Mégis van itthon nagy kompromisszumok nélküli közönségbarát képregény, és még kiadót is sikerült találni hozzá. Reménykedjünk a folytatásban.

[ 2011.08.18. Dani Áron | prae.hu ]