Superman: What’s so funny about Thruth, Justice & The American Way?

“A valóság kissé véresebb, mint a sitcomok és a képregények.”

Superman az Authority ellen. Na jó, nem egészen, de majdnem. Joe Kelly méltán körülrajongott, 2001-ben megjelent, egyrészes története voltaképp a DC válasza a szuperhős-történetek változására, és az azokkal járó új, radikálisabb trendekre, amiket Warren Ellis indított el a Wildstorm kiadónál. A XXI. század legmenőbb hősei ugyanis nem köpenyben repkedő kiscserkészek, hanem morális korlátaiktól megfosztott, laza, cigiző, mindent és mindenkit szétrugdosó, „a cél szentesíti az eszközt” elve szerint élő „badass” igazságosztók– akik a maguk kegyetlen és szenvtelen módján, a saját erkölcsi szabályaiknak megfelelően valóban igazságot tesznek, nem pedig a törvény betűinek betartásához ragaszkodnak. Ők a jövő, kérem szépen. Vagy mégsem?

A világban egy új szuperhős-csapat tűnik fel. Elite-nek hívják magukat, és Tripoliban mutatkoznak be, ahol rövid idő alatt brutálisan és hatékonyan kicsinálnak egy törő-zúzó óriásmajmot, méghozzá jelentős „járulékos károkkal”. A gonoszok és szörnyek társadalomból való eltávolítására végleges megoldást kínáló csapat, és vezetője, Manchester Black azonnal a figyelem középpontjába kerül, és az emberek általában helyeslik piszkos módszereiket. Nem úgy Superman. A Krypton szülötte nem hajlandó sutba vágni szigorú morális elveit, és nem hajlandó tűrni azt sem, hogy mások azok figyelembevétele nélkül garázdálkodjanak a világban, a hősiesség és jóakarat zászlaját lengetve. Az összecsapás elkerülhetetlen, a kérdés csak az, hogy kinek van igaza?

Nem Joe Kelly az első, aki a patyolattiszta szuperhős módszereinek hatékonyságát megkérdőjelezi, de aligha játszotta ki ezt a kártyát előtte bárki, akár csak fele ilyen jól. A kérdés, amit Superman és az olvasó képébe vág, valóban kényelmetlen és elgondolkodtató: szép-szép, hogy a Föld első számú hőse nem hajlandó életet kioltani még szélsőséges körülmények közt sem, de miféle megoldás az, hogy rendszeresen dutyiba vág egy szupergonoszt, akiről tudja, hogy rendszeresen megszökik onnan? És hol kezdődik a hős felelőssége abban az esetben, ha valaki, akitől végleg megszabadíthatta volna a világot, az erkölcsös, de sajnálatosan ideiglenes bebörtönzés miatt újra embereket kezd gyilkolni? Mi van akkor, ha a szuperhősök morális felsőbbrendűség-érzetükből következő félmegoldásai életeket követelnek?

Persze egy Superman képregényről van szó, így az olvasó egyetlen pillanatig sem kételkedik benne, hogy a címszereplő végül mind fizikailag, mind erkölcsileg győzedelmeskedik, de Kelly ténylegesen képes rá, hogy elbizonytalanítson minket, képes elérni, hogy megálljunk egy pillanatra a lapozásban, és elgondolkodjunk: tényleg… talán rosszul csinálja… talán nincs igaza… Pedig mindezt roppant egyszerű módszerekkel teszi: az Elite-tel való első találkozás után Superman repked a városban, és hallgatja az embereket, ahogy az Authority mintájára egy dimenziók közt közlekedő hajón (pontosabban baktéria kolónián) élő csapat tetteinek helyességéről-helytelenségéről beszélnek. A legtalálóbbak a gyerekek minden társadalmi szokástól, sallangtól és kifejlett morális érzéktől mentes megnyilvánulásai, ahogy színtiszta logikával hozzák ki az Elite-et a majdani csata (mind fizikai, mind szellemi) győztesének.

Természetesen, aki kicsit is ismeri a karaktert, az tudja, hogy pont az ilyen vélemények fogják őt megacélozni. Kelly fantasztikusan hatásos, érett és logikus történetmesélési képességről tesz tanúbizonyságot, pár rövid dialógus elég neki, hogy körüljárja témát, és előremozdítsa a cselekményt. Egy beszélgetés Clark és a sziklaszilárd erkölcsű apja közt, egy kisfiú megjegyzése, hogy rosszfiúkat ölni jó móka lehet, és az olvasó máris tudja, hogy az Elite örülhet, ha nem kutyakajaként végzi. Maga az elkerülhetetlen leszámolás ötletes, látványos és dinamikus, de elsősorban nem az öklök és a szuperképességek vívják, hanem az eszmék. Manchester Black tökéletes ellenpontja a főhősnek: laza, nemtörődöm, kegyetlen, cinikus és brutális, egy vállrándítással és egy félmosollyal, szinte unottan vonul csatába, de a keménység álarca gyorsan lemállik róla, amikor csapatát halottnak hiszi. Superman megmutatja neki, miért hibásak a módszerei, és bár meggyőzni aligha tudja, a beszélgetés a karakterre 100%-ig jellemző módon ér véget. Elvek mindenek felett, küzdelem a rossz ellen mindörökké.

Doug Mahnke és Lee Bermejo rajzai nem a legszimpatikusabbak, amiket egy Superman képregényhez el lehet képzelni, de ehhez a történethez tökéletesen működnek. Vonásaikban van valami kemény, durva nyersesség, afféle szándékos szögletesség és csiszolatlanság, időről-időre pedig egy-egy igazán döbbenetes képpel káprázatják el a nagyérdeműt. A duplaoldalon, Tripoli romjai közt elterülő óriásmajom az olvasót alaposan arculvágó nyitányként marad emlékezetes, az Elite első megjelenése a rajzban életre kelő lazaság definíciója, Superman várakozása az összecsapásra a westernszerűen kihalt utcán szenzációsan hangulatos, rongyosra, szakadtra és véresre vert ábrázatának felbukkanása az első menet után pedig olyan kompromisszumokat nem ismerő, végletekig elszánt, „keményfiúnak” mutatja őt, amilyennek csak nagyon-nagyon ritkán látjuk.

A What’s so funny about Truth, Justice & The American Way kiváló szuperhősképregény, amivel a DC ügyesen, okosan és stílusosan kijelentette, hogy változó világ és brutálisabb karakterek ide vagy oda, a régi típusú, klasszikus, jól bevált hősökre még mindig szükség van. Erősen javallott olvasmány még azoknak is, akik kicsit sem szeretik Supermant.


Megjelenés: 2001 (Action Comics 775)
Történet: Joe Kelly
Rajz: Doug Mahnke, Lee Bermejo

Olórin, 2009. feburár 5.