Aktualitása miatt leporoltuk ezt a kilenc éves cikket, hiszen a napokban jelenik meg e történet újra a DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény tizedik köteteként...

Superman: The Man of Steel – Superman: Kezdődik

“It was Krypton that made me Superman, but it is the Earth that makes me human.”

Ma már szinte elképzelhetetlen, de a világ leghíresebb szuperhősének csaknem 50 évig első megjelenése után, egyáltalán nem létezett egységes, jól összefoglalt eredettörténete. Superman például eleinte nem tudott repülni, csak hatalmasokat ugrani, és a kryptoni eredetére is csak utólag derült fény a képregények lapjain. Mindezek a változtatások megszokottak voltak a súlyos kontinuitási problémákkal küzdő DC kiadványaiban, amíg a Crisis on Infinite Earhts című mentőöv le nem nullázott mindent. Azt követően pedig John Byrne végre megírta Superman háttér-történetét egy hatrészes, hatalmas sikerű minisorozatban, az annak idején itthon is megjelent The Man of Steelben.

Egy nyolcoldalas prológus után, ami a Krypton pusztulását mutatja be, rögtön ugrunk az időben a főhős 18. életévére, amelyet még Smallville-ben tölt, mint ígéretes focista. Apja végül úgy dönt, ideje, hogy fia megtudja, hogyan találtak rá feleségével csecsemőként egy rejtélyes kapszulában a birtokuk szélén, hogyan hitték, hogy egy embertelen űrhajózási kísérlet áldozata, hogy döntöttek úgy, hogy befogadják, és maguk nevelik fel, majd hogyan figyelték meg, hogy emberfeletti erővel és gyorsasággal bír. Így aztán Clark Kent felhagy a sportolással, amiben tisztességtelen előnye van másokkal szemben, és úgy dönt, képességeit a világ szolgálatába állítja.

Byrne-nak mindenféle görcsös erőlködés nélkül, természetesen, logikusan, szépen sikerül lefektetnie a Superman-mítosz történeti alapjait, ebben a hat részben gondosan megágyaz mindennek, ami a későbbi sorozatokban majd fontos lesz a karakter számára. Bemutatja szeretetteljes kapcsolatát szüleivel, első, nyilvános szereplését, aminek következtében az emberek lerohanják, és ami miatt egy titkos identitás létrehozása mellett dönt, munkába állását a Daily Planetnél, első találkozását Batmannel (akivel itt már nem értik olyan jól meg egymást, mint a Crisis… előtti érában), konfrontációját Luthorral, és viszonyát a karakterhez köthető többi fontos szereplőhöz. A mítosz persze kellő modernizáláson esett át, és ennek legerősebb jele a főszereplő alteregóinak kapcsolata: Clark Kent immár nem csak egy naiv, ügyefogyott álca, aminek köszönhetően Superman alkalmanként kifújhatja magát, hanem ellenkezőleg, Superman egy szimbolikus jelentéssel felruházott, és kevésbé “mindenható” erővel bíró álca, aminek köszönhetően a magabiztos és eltökélt Clark Kent véghezviheti, amire egyszerű civilként nem volna képes.

Ez a realistább szemlélet a többi karaktert is átalakította: Lois folyton megmentésre szoruló nőcskéből öntudatos, agresszívabb újságíró-figurává vált, Luthor pedig őrült feltalálóból milliárdos üzletemberré, akinek kis túlzással zsebében van egész Metropolis. De maga a Krypton pusztulása is új értelmet kapott, mint az elhidegült, érzelemmentessé vált, így elbukó társadalom metaforájaként. Byrne összességében könnyed hangulattal, finom humorral vezeti fel az önnön képességeinek határait még nem ismerő Superman igazságosztó karrierjét, és hitelesen mutatja be első csatáját egy vele egyenrangú féllel, ami egyszerű bűnözők többévnyi ütlegelése után meglehetősen felkészületlenül éri (bár ez a harc, ha már első “szupercsatáról” van szó, lehetett volna kicsit masszívabb és hosszabb is). Közben magára Clark Kentre is legalább annyi idő jut, mint az Acélemberre, ami különösen az utolsó részben válik a sorozat előnyére: melankolikus beszélgetése Lanával, földönkívüli eredetének megismerése, és végül önmaga elfogadása, mint “kryptoni Superman”, de “földi ember”, tökéletes csúcspontja a mininek – jobb, mint bármilyen nagy ellenséggel vívott epikus csata lehetne.

Mint oly sokszor, Byrne nem csak írta, hanem egyben rajzolta is a képregényt, méghozzá a ’80-as ével legkifinomultabb stílusával. Képei szépek, részletesek, és külön meg kell jegyezni, hogy nagyszerű érzékkel osztja fel panelekre az oldalakat, a cselekmény aktuális menetében bekövetkező változást (pl. Superman megjelenése, rosszfiúk hirtelen színrelépése) sokszor egy teljes lapszélességű, afféle “vízválasztó” képpel emelve ki. Így válnak az akciók (de még a dialógusok is) még inkább lendületessé. A The Man of Steel kellemes olvasmány, ami érezhetően nagy tisztelettel bánik Superman karakterével, és bátran ajánlható azoknak is, akik – mint én – nem különösebben rajonganak az Acélemberért.

8/10
Megjelenés: 1986 (Magyarországon: 1990 és 2017)
Történet és rajz: John Byrne

Olórin, 2008. március 21

Facebook Hozzászólások