Jó szokásunkhoz híven újra elővettünk egy évtizedes kritikát, hiszen a DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény részeként most jelent meg e történet is újra...

Superman halála: Ásítós bunyómaraton

A DC jól kifundálta az egészet: még bőven azelőtt, hogy az Acélember halálát bemutató Superman 75 a boltokba került volna, az egész amerikai média attól volt hangos, hogy a Krypton utolsó túlélője egy epikus csata következtében fűbe harap. Volt is vevőroham, eladási rekord, és még olyanok is rohantak a legközelebbi újságoshoz, akik életükben nem olvastak egyetlen képregényt sem – hiszen egy nemzeti ikon haláláról volt szó. Persze aki kicsit is ismerte a nagy képregény-kiadók politikáját, az pontosan tudta, hogy a DC nem fogja végleg eltemetni legnagyobb hősét – és valóban, a Superman halála összességében nem más, mint egy hatalmas, felfújt marketingfogás. És nem csak üzleti szempontból, hanem színvonalát tekintve is.

Egy agyatlan, motiválatlan lény, akit Végítéletnek neveznek el, felbukkan a semmiből, és minden különösebb cél nélkül megindul az orra után, óriási pusztítást hagyva a nyomában, és többtucatnyi emberéletet oltva ki. Először az Igazság Ligája próbálja útját állni, még a televíziós interjújával elfoglalt Superman nélkül, de amikor a csapat tagjai egymás után buknak el a megállíthatatlan pusztítás sodrában, az Acélember is felbukkan, hogy véget vessen a lény oktalan ámokfutásának.

A Superman halála, akárhogy próbáljuk is finomítani, a ’90-es évek egyik legfelfújtabb semmije. Hihetetlenül primitív és buta az egész, hiszen nézzük csak, mit is kapunk itt: Adott egy gonosz, aki nagyon erős, nagyon vad, nagyon kegyetlen, nagyon legyőzhetetlen és nagyon rusnya, fél kézzel (szó szerint) elintézi az egész Ligát, de ettől eltekintve semmi nem tudunk meg róla (eredetét csak évekkel később magyarázták meg), nincsen személyisége, motivációja, egyszerűen csak szétzúz mindent, ami a szeme elé kerül. Roppant eredeti.

Ami a sztorit illeti? Ja, az nincs. Az első számban kapunk egy felvezetést Végítélet érkezéséről, aztán a másodikban megkezdődik a csata, ami nagyjából 130 (!!!) oldalon keresztül folyik. És ennyi. Bunyó, bunyó, bunyó, bunyó. Bunyó egy vidéki háznál, egy benzinkút mellett, a pusztában, egy hegyoldalon, és végül persze Metropolisban, ahol Superman és Végítélet addig ütik egymást, amíg mindketten holtan zuhannak össze. Kétségkívül van ennek egy grandiózussága, egy olyan epikus hangulata, ami egy ideig a nem létező történet ellenére is leköti az olvasó figyelmét, de előbb-utóbb még a legtürelmesebbek is unni kezdik a kínosan önismétlő ütlegelést, főleg, hogy a képregény az akció tekintetében sem mutatkozik valami ötletesnek. (Legalább az eszükbe jutott az íróknak, hogy Supermannek logikusan meg kell próbálnia kilökni az űrbe a repülni képtelen Végítéletet.)

Pedig az elején, a TV-interjúban elhangzik egy kérdés Superman felé a félelemmel kapcsolatban, ahol elismeri, hogy bizony gyakran fél, és nem csak másokért, hanem saját magáért is. Egy ilyen sztori lehetőséget kínálna, hogy a szinte halhatatlan Acélember szembenézzen legyőzhetetlenségének hirtelen törékennyé vált illúziójával, és fájdalmasan nyilvánvaló halandóságával, ez a pár mondat pedig arra utal, hogy az írók tényleg el szándékoznak menni ebbe az irányba. De azonkívül, hogy a történet vége felé Superman egyre sűrűbben hajtogatja magában, hogy márpedig akkor is megállítja Végítéletet, ha az életébe kerül, semmi ilyesmi nem történik.

Az alkotók egyetlen valamirevaló ötlete az volt, hogy az oldalak panelek szerinti felosztását visszaszámlálásszerűen oldották meg: a hétrészes sztori negyedik részének minden lapján négy panel szerepel, az ötödiken három, a hatodikon kettő, az utolsó rész, a csata halállal végződő fináléja pedig teljes oldalas képekből áll – de ennyi finoman szólva is kevés az üdvösséghez. A rajzokért egyébként négy úriember volt felelős, és a korszak trendjének megfelelően, tisztességgel megoldották feladatukat, stílusuk pedig szerencsére nem túlságosan eltérő. Csak kis részben az ő hibájuk, hogy az olvasó már csak unottan ásít, ahogy a századik a képet nézi, amin Végítélet és Superman egymást ütik-vágják, közben amortizálva környezetüket.

Unalmas és ötlettelen képregény a Superman halála, ami kizárólag az esemény grandiózus volta miatt érdemel némi figyelmet, de ha valakit érdekel az Acélember halála, bőven elég, ha az utolsó részt olvassa csak el. Az sem igazán jó, de legalább nem fárad bele 150 oldalnyi ütlegelésbe, és így az utolsó képek talán még valamiféle érzelmi hatással is bírni fognak. Vagy még jobb, ha előveszi inkább a Whatever Happened to the Man of Tomorrow-t, Alan Moore-tól.

Olórin, 2008. április 3.

4/10
Megjelenés: 1992 (Magyarország: 1999 és 2017)
Történet: Dan Jurgens, Jerry Ordway, Louise Simonson, Roger Stern
Rajz: Jon Bogdanove, Jackson Guice, Dan Jurgens, Tom Grummett

Facebook Hozzászólások