Superman: Funeral for a Friend – Ásítós gyászmaraton

Magától értetődő, hogy egy halott szuperhőstől (még ha halála csak ideiglenes is – eleve, milyen más lehetne egy DC-képregényben) méltó búcsút kell venni. S minthogy a Superman halála című sztoriban az írók keresztet vetettek az Acélemberre, az epikus történet második felvonása a gyászról szól, mielőtt rátérne a kryptoni hős visszatérésére. Sajnos a Funeral for a Friend nagyjából ugyanazoktól a betegségektől szenved, mint elődje: fontos történetet akar elmesélni, de azt a kevés, ténylegesen jó ötletet, ami az alkotókban a témával kapcsolatban felmerül, irtózatosan sokáig húzzák, hogy minél több képregényt lehessen eladni velük. A Superman írói is valamiért azt hiszik, hogy egy sztori elsősorban akkor lesz igazán nagyszabású, ha baromi hosszú. Hát nem. Ahogy azt ez a 11 rész is demonstrálja.

Az Acélember tehát halott, elesett a Doomsday nevű teremtménnyel vívott harcban, Metropolis kellős közepén, a Daily Planet épülete előtt. Miközben barátai, hőstársai, családja, és menyasszonya, Lois gyászolják az egész világgal együtt, mások igyekeznek hasznot húzni az eseményből. A Project Cadmus tanulmányozásra (és mint később kiderül, klónozásra) magáénak akarja Superman testét, Metropolis alvilága pedig hosszú évek után végre fellélegez a város rettenthetetlen védelmezőjének hiányában – így a többi hősnek kell átvennie a helyét, hogy az új bűnözési hullámnak gátat vessenek. Ráadásul Superman holttestét is ellopják sírjából…

Az írók a sztori kiindulási pontjait tekintve helyesen kezelik az Acélember halálának következményeit, kitérve a gyászra, a nyerészkedőkre, az utána támadt hatalmi űrre, és a lehetséges utánpótlás kérdésére. De ezek az ötletek szinte mind megbicsaklanak, amikor a kivitelezésükre kerül sor. Superman szeretteinek reakciója néhány ponton egészen túlzó és giccses, ugyanakkor mégis arcátlanul felszínes – az elhullott hőst nyilvíán meg kell sirattatni a hozzátartozókkal, de az olvasók érzelmeinek húrját nem elég azzal pengetni, hogy Loist, Kentéket és egyéb szereplőket mutatnak kisírt szemekkel, gyászos ábrázattal 100 oldalon keresztül. A dialógusok nem lépnek túl az „Istenem, hogy halhatott meg!” mélységén, és mivel szinte minden egyes szereplőnek pontosan ez a reakciója, mindegy, hogy a főszereplő szerelméről vagy csapattársáról van szó, az egész olcsóvá és hamissá válik (sajnos ez főleg Loisra igaz).

Szerencsére egy-két kivétel azért akad. Egyrészt, Luthor sajátos karakterisztikával reagál a tragikus eseményre: őt, akinek Superman sajátkezű elpusztítása a rögeszméjévé, sőt, életcéljává vált, hirtelen megfosztották megszállottsága tárgyától (igaz, ezt John Byrne egyszer már jól kijátszotta egy korábbi – mellesleg magyarul is megjelent – sztoriban, amikor a világ rövid ideig szintén azt hitte, hogy az Acélember meghalt, de ettől függetlenül jól működik itt is). Másrészt, Jonathan Kent fájdalmát viszonylag hitelesen sikerül ábrázolni visszaemlékezéseivel, és szívinfarktusával, amit akkor kap, amikor gyászát fizikailag is elviselhetetlenné teszi a hír, mely szerint fia holttestét elrabolták. Sajnos ezt is félig-meddig tönkrevágja az a meglehetősen buta jelenet, amelyben Jonathan a túlvilágon kalandozva megtalálja fiát, és ráveszi, hogy jöjjön vissza vele az élők közé – ezt nyilván meghatónak, és az elemi erejű apai szeretet jelképének szánták, de ezek helyett egyszerűen csak kínos és hatásvadász.

Ami a tényleges cselekményt illeti, az a másodélvonalbéli hősök metropolisi rendrakási kísérletei mellett nagyrészt a holttest felkutatása és visszaszerzése körül forog, ami végül meg is történik (főleg Lois és Supergirl közbenjárására), hogy aztán Jonathan túlvilági élménye után ismét eltűnjön, megágyazva a következő sztorinak, a szerencsére már sokkal jobban sikerült Reign of the Supermennek. A rajzról nagyjából ugyanazt lehet elmondani, mint a Superman halála esetében, csak (köszönhetően a több közreműködőnek) kicsit talán váltakozóbb a színvonal. A legjobb munkát Tom Grummett végezte, aki még a kacagtató túlvilági jelenetnek is képes valami megfoghatatlanul hatásos atmoszférát teremteni, míg Jon Bogdanove, a maga eltúlzott, ügyetlen vonásaival a sor végén kullog (különösen Luthort ábrázolja rendkívül irritálóan).

A Funeral for a Friend már előrelépés a Superman halálához képest. Ez sem működik valami jól, de már vannak határozott pozitívumai, figyelemreméltó pillanatai, és ami a legfontosabb: van története, nem csak arról szól, hogy két fickó ütlegeli egymást, nevetségesen sok oldalon keresztül.

Olórin, 2008. április 9.

5/10
Megjelenés: 1993
Történet: Dan Jurgens, Jerry Ordway, Louise Simonson, Roger Stern, Karl Kesel, William Messner-Loebs
Rajz: Jon Bogdanove, Jackson Guice, Dan Jurgens, Tom Grummett, Curt Swan, Denis Rodier, Walter Simonson, Dennis Janke