Superman: For Tomorrow – Skizofrén Acélember

2004 környékén a DC igyekezte árnyalni kicsit a Supermanről kialakult, és magát 7 évtizeden át tartó kiscserkész-képet, így aztán valamivel sötétebb, a karaktert mélyebben és fájdalmasabban érintő sztorikat próbáltak tető alá hozni. Ennek a „kísérletnek” a legfontosabb állomása a For Tomorrow című, 12 részes történet volt, amit olyan nagy nevek tártak az izgatott olvasók elé, mint Brian Azzarello és Jim Lee. Nehéz volt elképzelni, hogy a 100 Bullets (#1-25, #26-50, #51-75) kritikusok által körülrajongott írójának, és a Hush közönségkedvenc rajzolójának együttműködéséből bármi rossz süljön ki. Mégis, az eredmény egy nyögvenyelős, külsőre tetszetős, belső értékeit tekintve viszont finoman szólva is megkérdőjelezhető képregény lett, amely tömény izzadságszagtól bűzlött, miközben megpróbálta kicsit újraértelmezni az Acélember mítoszát.

A sztori nem sokkal azután kezdődik, hogy egymillió ember (köztük Superman felesége, Lois Lane) rejtélyes módon nyom nélkül eltűnt a Föld színéről. Hősünk, aki az esemény ideje alatt éppen az űrben tartózkodott (egészen pontosan Zöld Lámpás életét mentette), természetesen önmagát okolja, amiért nem volt kéznél a legnagyobb szükség idején. Nehéz szívén egy halálosan beteg fiatal pap, Leone atya társaságában igyekszik enyhíteni, újra és újra megejtett beszélgetéseik közben pedig Superman az eltűnés okait kutatja. Egy idegen országban köt ki, ahol szembetalálja magát egy katonai vezetővel, Nod tábornokkal, és ahol megtalálja azt az eszközt is, ami az egymillió ember felszívódását lehetővé tette. De innen még hosszú, fáradságos és veszélyes út vezet a világ megmentéséig.

A For Tomorrow hatásmechanizmusa azon alapszik, hogy bizonyos időközönként új és új ellenségeket kell doni Superman öklei elé, akik általában mind erősebbek és veszedelmesebbek, mint a korábbiak – a koncepcióval, nincs is semmi különösebb baj (még akkor sem, ha a világ legröhejesebb túlzásával sem nevezhető eredetinek), és Azzarello még arra is gondolt, hogy a hosszú hiriget szimpatikusan ráérős felvezetés előzze meg. A főhős és Leone atya történeten végigvonuló beszélgetései azonban roppant mesterkéltek: álintelligens és csúnyán felületes értekezések jóról, felelősségről, életről és halálról, amik nagyon sok helyet kitöltenek, viszont nemigen szólnak semmiről. A For Tomorrow-nak ez a része hivatott bemutatni Superman emberi oldalát, míg az akciók az „isteni” lényét emelik ki. A koncepció megint csak dicséretes, de e két oldal közt olyan mély szakadék tátong, hogy az egész sorozat beleszédül pár füzet után.

Az atyával beszélgető Acélember a karakter egyik legirritálóbb tulajdonságát villogtatja, ráadásul még a szokásosnál is jobban felnagyítva. Panaszkodik, sír-rí, és marcangolja önmagát, amiért nem volt a Földön, amikor az emberek eltűntek a világból. Kifakadásainak se alapja, se értelme, kizárólag arra jók, hogy a karaktert egy pityergő tizenéves érzelmi- és intelligenciaszintjére alacsonyítsák le. A drámai konfliktust így ki is lehet dobni a kukába, a figura személyes tragédiája pedig – igen meglepő módon – szinte teljesen érintetlen marad: Lois elvesztésének témája csak egészen elvétve merül fel, mintha Azzarello nem tudná, mihez is kezdjen vele.

A harc közbeni Acélember ellenben már egy egészen más kérdés. Olyankor kőkemény, durva és tántoríthatatlan, a kétségnek, az önsajnálatnak a nyoma sem látható rajta, néha pedig egészen sötét és komor – mintha csak Batmant látnánk piros-kék ruhában, merthogy viselkedése sokkal inkább rímel a Sötét Lovagéra, mint sajátjára. És erre még Jim Lee is rájátszik: hősünk arcán csak úgy hemzsegnek a kemény vonások, szemében vad, elszánt tekintet lángol, szája összeszorult vagy vicsorgó, sehol egy kacsintás, egy mosoly, vagy akár egy tipikus, büszke „itt vagyok, minden rendben lesz” pillantás (amikor pl. egy vöröses színű panelen néz szembe a rátámadni készülő Csodanővel, úgy fest, mint egy világuralomra törő, őrült, tömeggyilkos gonosz). Persze, értem én, hogy éppen a „tipikust” próbálták kicsit mellőzni az alkotók, és kétségtelen, hogy a csípőre tett kézzel, ragyogó fényben álló kiscserkészre, aki azzal a szöveggel lendül mosolyogva akcióba, hogy „ez egy Supermannek való feladat”, ráfér az árnyalás. De egyrészt azt nem ártana megfelelő karakterrajzzal alátámasztani, másrészt pedig ez már nem egyszerű árnyalás, hanem kis túlzással a karakter alapjainak elvetése. Arról nem is beszélve, hogy kicsit sem fér meg a jajgató, aszkéta kisgyermek képe mellett.

Maga a történet kétségkívül gyors sodrású és fordulatos, de egyben érthetetlenül kusza és zavaros is. Azzarello fél kézzel dobál bele mindenféle túlzó megoldásokat valami homályos, háttérben működő, soha meg nem magyarázott, szupertitkos szervezettől kezdve a Föld pusztító elemeinek hepciáskodásáig – igaz, ha az utóbbihoz kapcsolódó jelenetnek csak a puszta hatását nézzük, függetlenül (és ez nagyon fontos) logikától és történetvezetéstől, akkor az lenyűgöző. Aztán jön a „pót-Föld” koncepciója, ami érdekes morális kérdéseket vethetne fel, és még a karaktert is elmélyíthetné, ha az író nem venné az irányt túlságosan gyorsan a kötelező pofozkodás felé. Az egész sok apró, és önmagában talán jó ötlet sorozata, de nem áll össze egybefüggő egésszé.

A végső ítéleten Jim Lee rajzai enyhítenek valamelyest, bár az ő teljesítménye sem 100%-os. Persze attól függ, honnan nézzük: igazodik Azzarello erőltetetten sulykolt, sötét stílusához, már csak a főhős korábban említett mimikájával is, vagyis kiszolgálja a történetet. Nem igazán az ő hibája, hogy egy skizofrén Supermant volt kénytelen rajzolni. Egyébként pedig pont azt kapjuk tőle, amit elvárhatunk: gyönyörű, részletgazdag képeket, „tökéletesített” emberi formákkal, szuperdinamikus akciókkal (nézzük csak meg az Acélember és az elemek, vagy Csodanő összecsapását), monumentális beállításokkal.

A For Tomorrow egy rendkívül ambiciózus történet, ami sekélyességével és a karakter csaknem nevetségessé tételével vakon megy el a lehetőségek mellett. Hiába lendületes, látványos és fordulatos, ha minden más téren a legalapvetőbb szinteken vérzik el. Ezen a téren kezet foghat a Hush-sal. Fel lehet tenni őket a polcra egymás mellé, hogy gyönyörködve lapozgassuk őket. Csak ne olvassunk beléjük.


Megjelenés: 2004-2005 (DC Comics, 12 rész: Superman vol 2. #204-215)
Történet: Brian Azzarello
Rajz: Jim Lee

Olórin, 2009. január 17.

Facebook Hozzászólások