Superman for All Seasons: Egy hős az örökkévalóságnak

Vegyen az ember bármilyen szuperhős-képregényt a kezébe, valahol mindig Superman-ről is olvas. A karakter hatása annyira mély, konfliktusai annyira alapvetőek a műfaj szövetében, hogy egy ennyire fiatal zsáner darabjain belül lehetetlen figyelmen kívül hagyni őt. Az Acélember saját történeteinek pedig, megállapításaim szerint, két megközelítési módja létezik, melyek közül az adott sztori írója ösztönösen vagy koncepcionálisan választani kényszerül. Ki kerül a cselekmény középpontjába? Superman, az Ember, vagy Superman, a Földönkívüli? És akkor ott vannak azok a történetek – és azt hiszem, ezek a legnagyszerűbbek – amelyek azt a kérdést teszik fel: van különbség?

Miután Jeph Loeb és Tim Sale sikerrel támasztották fel az Ismeretlen megkopott fényű Kihívóit (Challengers of the Unknown Must Die!), logikus volt, hogy fajsúlyosabb téma közelébe engedjék őket – a DC egyik zászlóshajó-karakterének mítoszához tehettek hozzá. A mítosz itt kulcsszó: ekkor alakult ki Loeb igazi (értsd: új megközelítést, valódi értéket hozó) alkotói módszere – a lecsupaszított, az évtizedek kontinuitás-hordalékaitól megtisztított hős ábrázolása, kísérlet a legenda alapvető mibenlétének megtalálására. Ez nem azt jelenti, hogy Loeb törvényszerűen elhagy minden, az évek alatt fontossá vált mellékkaraktert, és kamaradrámákat ír: gondoljunk csak a Long Halloweenre és párjára, a Dark Victoryra – mindkettő tele van ádáz antagonistákkal. Persze, mert Batman lényegéhez mélyen hozzátartozik az ellenlábasok páratlanul színes gyülekezete. Na és Supermanhez kik tartoznak hozzá elválaszthatatlanul? A Kent-szülők (közülük is inkább az apa kell Loebnek). Lois Lane. Lex Luthor. És Lana Lang. Az első hárommal nem lehet vitatkozni, de Lana? Ő az első bizonyítéka a szerzők klasszicizáló (erről később), és ezzel párhuzamosan bátran nosztalgikus hajlamának. A négy kulcskarakter, akik a Seasons fejezeteit narrálják, azok, akik meghatározzák Clarkot. Mert itt nem kérdés, hogy Clark maga Superman, és nem szerep – főhősünk Clarknak lett nevelve, sőt, egy találó húzással a Superman nevet is Lois használja először. A jelmez ikonikus „S” betűje a középiskolai dzsekiről került át: S, mint Smallville, hogy mindig tudja, honnan jött.

De hisz a történet kezdetekor már tudja: valahonnan az égből. Kenték kénytelenek elmondani neki, hogyan találtak rá, mert a fiatal Clark emberfeletti képességei kezdenek előbukkanni. A fiú közben leérettségizik, és szerencsét próbál a nagyvárosban, Metropolisban, ahol Clarkként új barátokra (Jimmy Olsen, Lois Lane), Supermanként ellenségre tesz szert (Luthor). Aztán persze Lois beleszeret Supermanbe, közben Luthor cselt vet és a főhős megsemmisítésére törekszik. Bizonyos értelemben le is győzi – ekkor Clark visszamegy Smallville-be, hogy békét leljen. Ennyi és nem több a Seasons szüzséje, a város kötelező megmentése is alig kap teret. Viszont ez a laza cselekmény (időben is évek telnek el, nem egy esztendő évszakairól van szó a címben) lehetőséget ad arra, hogy az alkotópáros kellőképp kibonthassa az általuk felvázolt megközelítést, körbejárhassák a fogalmakat, amik szerintük a Superman-mítosz lényegét jelentik. Az első oldal, ahol Superman jelmezére közelítünk (a mélyére akarunk nézni), részben már megadja a választ: Superman valakinek a fia. A történetben pedig még gyerek. Gyerekként próbálgatja a képességeit, fél önmagától, össze van zavarodva, akár egy kamasz. Lanával való kapcsolata is egyértelműen, gyermekien őszinte (egyszer csak úgy bejelenti a lánynak, hogy „tudok repülni”). Ez a kulcsa Loeb és Sale történetének: a Supermanné válás gyermeki ambíciója, a beleavatkozás Isten dolgába (erre kapunk is egy remek dialógust Clark és a község lelkésze között). Hiába tartozik Clark a kisemberekhez, a vidéki élet stilizáltan egyszerű, földhözragadt feladataihoz: az első rész hurrikánja, az eredet ismerete után semmi nem maradhat ugyanolyan – ez a tudás forgószélként kavarja fel a Kent család életét. Akár egy népmesében, Clark szerencsét próbál Metropolisban, a felnőtt világban, ahol smallville-i kapcsolatainak új, bonyolultabb, komplexebb képeivel találkozik: Lois, mint a bonyolult, félreértésekkel és küzdelmekkel terhelt szerelem lehetősége, és Lex Luthor, az új apakép.

Loebnél ugyanis kettejük kapcsolata apa és fiú konfliktusává alakul, erre dialógus- és cselekményszinten is kapunk bizonyítékot (Luthor „megleckézteti” Supermant, aki gyermeki féltékenységgel óvja saját feladatát vele szemben, mint a város védelmezője), valamint a Lex és az ő apja közti eltorzult viszony felemlegetésével is a családi kötelékek hangsúlyozódnak. Luthor problémája (ami Loist is izgatja, ám ellentétes előjellel), hogy Superman nem illeszthető be az ismert (sőt, javarészt Lex által felépített!) racionális metropolisi világ normáiba. Luthor nem fogadhatja el az isteni erejét szerinte méltatlanul kihasználó Acélember létezését. Körmönfont tervéből (amiben szerepel médiamanipuláció és a lakosság megmérgezése is) láthatjuk, hogy teljesen gátlástalan. Ezzel a jelenettel egyébként Loeb egyszerre tiszteleg ironikusan az aranykori képregények csavarosan együgyű „fondorlatos terv”-sémái előtt, és mutatja meg Luthor igazi, tébolyult, nérói arcát (és ha már ő az apa, Superman a fiú, akkor valamiképp Lois és maga Metropolis is az anya szerepét tölti be, de ez külön tanulmányt igényelne – ám kétségtelenül benne van a Seasons belső logikájában). A Luthor-Clark-Lois/Metropolis viszonyban és Kentéknél is teret nyer a mű egyik kulcsfogalma: a családi kapcsolatok működése, jelentősége a főhős karakterében.

Valamiképp ez a réteg is hozzátesz a Seasons formai és gondolati síkon is érvényesülő másik célkitűzéséhez: a mitologizáló, klasszicizáló meséléshez. Előbbire az eposzi nagyvonalúsággal kezelt időszerkezet, az egyszerű jelzőkkel illethető mellékalakok (pl. az ambiciózus senki, Pete) és a történet íve miatt következtethetünk. A narráció kialakítása (a két apa- és a két szerelmes figura beszél), a körkörös térszerkezet (az első és az utolsó rész Smallville-ben, a középső kettő Metropolisban játszódik) és a rajzi szinten megjelenő, öntükröző kompozíciók tekintetében pedig tetten érhető Loeb klasszicizáló igénye. Ebbéli ambícióiban megint tökéletes társra lel Tim Sale személyében, aki magától értetődő természetességgel jeleníti meg a smallville-i részek tiszta, őszinte, bensőséges légkörét és Metropolis átláthatatlan, kiszámíthatatlanul vonzó atmoszféráját egyaránt. Bjarne Hansen színeivel szívfájdítóan gyönyörű az ég türkizkékje és a mítosz alakulásával párhuzamosan váltakozó évszakok látványa. Smallville képe olyan, mint amit Clark a szüleitől kap: tiszta, ragyogó szeretet és melegség válik átélhetővé a rajzokat figyelve.

Úgy érzem, az alkotók Superman gyermeki vonásainak megragadásával az egész szuperhősös zsáner origója előtt hajtanak fejet, a kezdeteket próbálják egy történetben megragadni. A hős emberi vagy idegen mivoltának problémája pedig végeredményben egy paradox állításban oldódik meg: Superman pont azért küzd értünk, mert ő születése szerint nem is ember. Emberfölötti – a humánuma.

2009. július 16., Kránicz Bence

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: