Superman & Batman: Közellenségek – Minikritika

Nincs a szuperhősös képregények világában még két akkora ikon – Wonder Womant leszámítva -, mint az Acélember és a Sötét Lovag. Így teljesen kézenfekvőnek számított, hogy a kétezres években DC újraindítja a World’s Finest sorozatát, amiben többnyire – de nem kizárólag – Batman és Superman egyesítette erejét a nagyobb jó érdekében. Ehhez pedig Jeph Loebet kérték fel, aki korábban már bizonyított a Hosszú Halloweennal vagy a Hush-sal.

Loeb pedig szépen be is dobja a mélyvízbe az olvasót. Lex Luthor az Egyesült Államok elnöke, a Föld felé egy óriási kriptonit aszteroida közeledik, Batman új nyomra lel szülei gyilkosait illetően, tiszteletét teszi a DC Univerzum fontosabb és kevésbé fontosabb szereplőinek a fele, és emellé ráadásul még egy kis időutazás is belefér. Mi meg nem győzzük kapkodni a fejünket.

Az, hogy az egészből szórakoztató hülyeség lesz élvezhetetlen katyvasz helyett, többek között Loeb lelkesedésének és tapasztalatának köszönhető. Akkor is, ha valójában arra a kisfiúra emlékeztet, aki hozzáfért fivére játékaihoz, és most mindegyikkel játszani szeretne. Loeb alapjáraton képes jól zsonglőrködni a karakterekkel, a Batman történeteiben a legutolsó szereplőnek is megvan a helye. Itt ez nem igaz, a kevesebb több lenne, ám mégsem esik úgy orra, mint az a regiment szálból borítékolható lenne. Ez pedig annak köszönhető, hogy a történet végig pörög, így egyszer sincs időnk eltűnődni rajta, hogy mi értelme is voltaképpen az egésznek, csak miután letettük a kötetet.

A sodró lendület mellett egy másik jellegzetessége a kötetnek, hogy két hőse úgy narrálja végig a történetet, mintha párbeszédet folytatnának egymással. Ezzel Loeb szinte már a szánkba rágja, hogy két karakter valójában jinként és jangként egészíti ki egymást. Mentségére legyen mondva, Loeb nem is ringat minket abban a tévhitben, hogy ő itt most valami nagy igazságot szeretne megosztani az olvasókkal, egyszerűen csak szórakoztatni szeretne, és azt profin is teszi.

Itt szeretném megjegyezni, hogy az angol World’s Finest kifejezést nehéz átültetni magyarra, és a fordítónak helyhiány miatt nem is sikerül – a kötet végén található 1952-es történetnél már jóval korrektebb a fordítás, pont azért, mert ott van elég felület. A Loeb történethez én vagy meghagytam volna az eredetit, vagy szabadon fordítottam volna, vagy kisebb betűkkel beszorítottam volna azt, hogy “A világ legnagyobb hősei”. Ugyanis a tükörfordítás igencsak csikorog.

Facebook Hozzászólások