Spider-Man: Reign – Pókrekviem

Ha belegondolunk, hogy a Pókember-történet végét elmesélő Reign valójában egy igen arcátlan lenyúlása a Frank Miller-féle The Dark Knight Returnsnek, ami nem kis mértékben járult hozzá a képregény-kultúra komolyan vételéhez, és ezt még csak titkolni sem próbálja, sőt, egyenesen épít rá, akkor rögtön arra a következtetésre jutunk, hogy nem sok értelme van elolvasni Karee Andrews The End-jellegű minisorozatát. És ha e következtetés szerint cselekszünk (illetve nem cselekszünk), akkor egy igen komoly élménytől fosztjuk meg magunkat. Mert hiába hasonlít a Reign egész kísértetiesen a sötét lovag utolsó kalandjára (korrupt városvezetés, sötét antiutópia, kiöregedett, nyugdíjba vonult hős stb), egyszerűen nem lehet nem szeretni súlyos komorságába alig észrevehetően vegyülő könnyed humorát, okos cselekményvezetését, és fájdalmasan szép, melankolikus hangulatát. Olyan sztori ez, amiért minden Pókember-rajongónak kötelezően odáig kell lennie. 35 év múlva Peter Parker fáradt, megtört öregemberként tölti keserű hétköznapjait egy drasztikusan megváltozott New Yorkban. Pókember-jelmezét évekkel korábban szögre akasztotta, szerelme, felesége, Mary Jane rég halott, egyik munkától tántorog a másikhoz, a város pedig szinte önálló államként működik, egy vasöklű polgármester kezében, aki brutális rendőri jelenléttel tartja fent a rendet a szuperhősök- és gonoszok nélküli időkben (érezhető 9/11 utáni paranoia-kép). Peter ajtaján egy nap kopogtat régi munkaadója, a hatalmat mélységesen megvető J.J. Jameson, és végül sikerrel visszarángatja Pókembert az utcára, hogy megküzdjön a várost megrontott vezetéssel – és összes nagy, régi ellenségével.

Andrews, némiképp igazodva a Reign megjelenése körül futott, a korábbiaknál valamivel sötétebb és érettebb, J. Michael Straczynski-féle Pókember történetekhez, meglepően pesszimista tónusban indítja útjára a hálószövő utolsó kalandját (ehhez igazodnak saját karcos, komor rajzai is, amik szintén a The Dark Knight Returns stílusát idézik). Nem elég, hogy még az első rész előtt elveszi tőle élete értelmét, Mary Jane-t (ráadásul nem is akármilyen fifikás, mélységesen szomorú és merész módon, amit nem akarok lelőni), de egy olyan környezetbe helyezi, ami meglehetősen idegen a számára – a sötét, kilátástalan, és korrupcióban fuldokló jövő víziója kiválóan passzol Batmanhez, de Pókember egy egészen másfajta karakter, akinek esetében nehéz megbirkózni ezzel a koncepcióval. Azonban az kezdeti látszat ellenére, szerencsére nem is kell. Andrews ugyanis a sztori előrehaladtával elveszi a gonosz szerepét a polgármestertől, visszaminősítve őt egy naiv bolonddá, akit mindvégig a falmászó egyik legnagyobb ellensége, Venom manipulált. Így lesz egy ügyes húzással végső, személyes harc a rendszer elleni küzdelemből és a piros-kék ruhás főhőshöz bajosan passzoló társadalomkritikából. (És így határolja el magát a Reign valamelyest a The Dark Knight Returnstől.)

A The End-jellegű történetek hagyományainak megfelelően Andrews gondosan elvarr minden szálat, ügyesen beépítve az eseményekbe minden fontos szereplőt, néhánynak különösen erőteljes pillanatokat adva (pl. az öreg, börtönben ülő Vezér állandó megalázása, vagy Octopus halál után sem múló megszállottsága, de a főszereplő is szinte végig az őrület határán egyensúlyoz), és egy epikus csatával morális szempontból is a végsőkig feszítve a Peter és Venom közti konfliktust. Amikor pedig a főhős a piros-kék ruhát újra magára húzva, harangszóra kiemelkedik a koporsóból, ahová temette, és hisztérikusan énekelni kezdi a ’60-as évek Pókember-sorozatának főcímdalát, az egy olyan pillanat, aminek a karakter bő negyvenéves történetének legjobbjai közt a helye.

Kár az olyan apró bosszúságokért, mint Homokember lányának sablonos dramaturgiai szerepe, néhány szupergonosz túl gyors és túl könnyű, mindenféle peteres lelkizés nélkül való kicsinálása, és a túlságosan is közhelyes és kiszámítható befejezés (főleg az utolsó pár panelt tekintve). Plusz azt sem szabad elfelejteni, hogy a hálószövő utolsó kalandjához alighanem mindenki egy jóval könnyedebb hangulatú sztorit képzelt volna el – de a Reign ezek ellenére is az egyik legnagyszerűbb Pókember-történet, amit az utóbbi jópár évben olvashattunk.


Megjelenés: 2007
Történet és rajz: Karee Andrews

Olórin, 2008. február 17.

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: