Pókember: Egy új nap hajnala (Nézzük hülyének az olvasókat 2.)

Pofán csaptak minket a Még egy nappal, eltörölték Mary Jane és Peter házasságát, belerondítottak bő 20 év történetébe, mi pedig válaszként háborogtunk, dühöngtünk, hitetlenkedtünk, és pokolba kívántuk az összes írót és szerkesztőt és ötletgazdát és mindenkit, akinek bármi köze volt hozzá. De most, hogy mindezen túl vagyunk, lássuk, mire fel volt az egész. Lássuk, mi értelme volt a nagy, mindent agresszívan, ostobán és nemtörődöm módon eltörlő retconálásnak, mi az, ami miatt az utóbbi jó pár év leginkább vitatott történetére a Marvel szerint oly nagy szükség volt: mi az, ami olyan üdítően friss, forradalmian más, szenzációsan ötletes, hogy a Még egy napot indokolttá tegye? Nos… semmi. És ez nem bosszús legyintés, dühös nemtörődömség vagy direkt, frappánsan rövid válasz a hosszú kérdésre, nem. Tényleg semmi. A Még egy nap véget ért, bemutatkozott mind a négy alkotógárda, és szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a rothadt alma nem esett messze a korhadt fájától.

Szóval röviden: Mary Jane nem csak, hogy nem felesége Peternek, de egyáltalán, semmilyen más formában nem vesz részt az életében már évek óta, régi barátja, az egykori Zöld Manó, Harry Osborn viszont (aki feltámadt, illetve soha nem is halt meg) annál inkább. J. Jonah Jameson szívinfarktussal kórházba kerül, a Hírharsonát átveszi egy vetélytársa, aki nagyon vicces, mert (hűha!) nem tudja megjegyezni senkinek a nevét, Pókembert perli egy építőmunkás, amiért… khm, amiért megmentette az életét? Közben persze hősünket továbbra is üldözik a hatóságok a regisztrációs törvények értelmében (de személyazonosságát már senki nem tudja), és feltűnik a színen egy új szuperhősnő, Jackpot is, aki pont úgy néz ki, és pont úgy beszél, mint Mary Jane – szóval a dolog túl egyértelmű ahhoz, hogy fordulatként akarják eladni: „jé, tényleg ő az!” (Legalábbis remélem – mert igen, naivitásomban képes vagyok ilyesmire, még egy Még egy nap és egy Egy új nap hajnala együttes sokkja után is.)

Ezekből a részletekből semmiféle normális, A-ból B-be, vagy a fenébe is, bárhonnan bárhova tartó sztori nem áll össze, csak úgy követik egymást a teljes mértékig kiszámítható, és unalmas események. De térjünk vissza az első bekezdés „semmijéhez”. Ha az Egy új nap hajnalának lenne egy valamirevaló, érdekes koncepciója, egy izgalmas témája, egy újszerű megközelítése, vagy akárcsak bármiféle olyan komoly aspektusa, ami kivitelezhetetlen egy nős Pókember esetében… nos, a Még egy nap akkor is disznók elé vetendő moslék maradna, de legalább érteném a mögötte meghúzódó okokat. El tudnám intézni azzal, hogy szükséges rossz volt, egy drasztikus húzás, amivel elindították a sorozatot egy új, merész irányba. Csakhogy az Egy új nap hajnalában nem történt szinte semmi (és ide akár pont is kerülhetne), amit ne lehetett volna ugyanígy elmesélni egy Petert otthon váró Mary Jannel. Ugyanúgy lehetne három új, röhejes szupergonoszunk (köztük egy csöves, aki még szuperléte előtt is simán hülyét csinál Pókemberből – ez a Freak-sztori egyébként az abszolút mélypont, bizonyos értelemben még a Még egy napot is alulmúlja), ugyanúgy liheghetnének hősünk nyakában a hatóságok, ugyanúgy lehetne pereskedés, ostoba politikai mellékszál, talán csak a Hírharsona-szálat kellene nélkülözni, annak névmumus vezetőjével együtt – de kinek hiányozna?

Mondanám, hogy Joe Quesada, és frenetikus ötletmesterei nem gondolták ezt végig, de ez súlyos ferdítés lenne – az igazság az, hogy egyáltalán nem gondolkodtak. Mert nem arról van itt szó, hogy pontosan kifundálták, mit akarnak és miért, és elhatározták, hogy meglépik A-t (drasztikus retcon), hogy ennek következményeként megléphessék B-t (drasztikusan új történetek). Hanem arról, hogy meglépték A-t (drasztikus retcon), hogy ennek következményeként… szóval… izé… nos, majd egyszer talán kezdjenek vele valamit, ha szerencsénk van, még azelőtt, hogy kialszik a Nap.

A lényeg, hogy amit kapunk, az nem új, hanem egy elhasznált, 20-25 évvel ezelőtti Pókember, aki azon problémázik, hogy még a hálóvetője feltöltésére sincs pénze, aki megint a saját magáról eladott képekkel próbálja szánalmasan összelejmolni a napi kenyeret, és aki May néninél lakik – persze ez a korszak roppant szimpatikus és emlékezetes volt, de kinek van szüksége a mai felmelegítésére? Talán ha valaki elég sokáig és elég erősen verné Joe Quesada fejét egy szögekkel kidekorált falba, az utódjával már sikerülne megértetni, hogy a Föld nem visszafelé forog, és bizony a hálószövő sem fiatalodik (még a mágikus Marvel Univerzumban sem – de inkább csendben maradok, mert még megéljük, hogy ebben is megcáfolnak). A világ, a művészeti ágak, az elmesélt történetek, a karakterek mind fejlődnek, és senki épeszű nem akarja látni, hogy kedvenc hőse évtizedekkel degradálódik vissza. Vagy érdekel valakit egy vérben forgó szemű, egysíkú, őrült Magneto? Vagy egy arrogáns, agresszív, mindent és mindenkit szétvágó, tahó Rozsomák? Vagy egy mosolyogva integető, kiscserkész Bucky? Vagy egy sárga jelmezben ugráló, harmadrangú szupergonoszokat ütlegelő Fenegyerek?

És akkor ezzel még mindig csak a Pókember-sorozat saját kis mikrokörnyezetét vizsgálgattuk. De ha azt a Marvel Univerzum egészéhez igazítjuk – hopp, rossz szóhasználat, nem lehet ahhoz igazítani, mert innentől kezdve semmi keresnivalója benne: a Pókember annyira mélyre süllyedt, hogy még egy olyan világból is ormótlanul kilóg, ami maga is tele van ellentmondásokkal. Dr. Strange-nek, a misztikus tudományok mesterének, aki nemrégiben még hősünk csapattársa volt az Új Bosszú Angyalainál, nem tűnik fel, hogy megváltoztatták körülötte a fél világot? És azok a közeli barátok és társak, akik ismerték a hálószövő titkos személyazonosságát? Rozsomák és Fenegyerek majd most, bő két évtizeddel később másodszor is rájön, hogy Peter Parker a Pókember? Meddig érnek el majd el a következetlen írók kezei?

A sorozat becsületének megmentéséhez mindössze Zeb Wells és Chris Bachalo párosa jár viszonylag közel – az ő háromrészes történetük, bár középen nagyon leül, stílusos, élvezetes, és kortalan, vagyis megállta volna a helyét 20 éve is, és megállja most is. De erőfeszítésük belefullad a maradék kilenc rész gőzölgő-bűzölgő fekáliatengerébe. Az egészre egyetlen megoldás van: retconálni a retcont. Kitörölni az egészet a világból, mintha soha nem is létezett volna, hogy mindannyian mielőbb boldogan úgy tehessünk, valóban nem létezett. Hogy hogyan? Nem érdekel. De tényleg nem. Állhat a háttérben klón, álom, drogos delírium, Mysterio manipulációja, földönkívüli összeesküvés, sakkozó, piros elefántok, Blofeld és Frankenstein, nem érdekel, bármit lenyelek, csak tüntessék el ezt a gusztustalan, gennyedző kelést a Pókember-történelemből. Lehetőleg még tegnap.

3/10
Megjelenés: 2008 (12 rész)
Történet: Dan Slott, Marc Guggenheim, Bob Gale, Zeb Wells
Rajz: Steve McNiven, Salvador Larroca, Phil Jimenez, Chris Bachalo

Olórin, 2008. április 24.

A történet magyarul A Hihetetlen Pókember 20–23. és 3–4. különszámokban jelent meg 2015-ben.