Pókember: KÉK – Szerelem első látásra

Egy ekkora kedvencről nem szeretnék túlságosan tárgyilagosan írni, és az objektív megközelítést talán ki is zárja (de mindenképp piszok nehézzé teszi) a Pókember: Kék fő témája, szervezőelve és esszenciája: az érzelmek megélése, kifejeződése. Ezen érzelmek közül is, amiről itt főként szó van – az a szerelem.
Éveken át nem értettem, hogy sírhat Peter Parker állandóan valami halott exbarátnője miatt, mikor ott van mellette Mary Jane, aki hűséges, támogató, okos és amúgy mellékesen iszonyú dögös. Ben bácsit értem: az örök példakép, aki elindította a legendát, az ő emlékének kell megfelelni és felnőni hozzá – ez tiszta sor. De Gwen Stacy? Tulajdonképpen ellenszenvet éreztem iránta, mert Peter rögeszmésen nem tudott boldog lenni, és tizenegy-két évesen úgy gondoltam, erről Gwen tehet (persze, ő is, de Pókember amúgy sem lehet békében, különben lőttek az egésznek). Aztán elolvastam a Kéket, és megértettem valamit ebből a kálváriából. Megértettem, hogy Jeph Loeb itt végre azt csinálja, amire a legjobban vágytam Pókember kalandjainak olvasása közben:

megmutatja nekem, miért felejthetetlen negyven éve Gwen Stacy, és végre – ha csak egy hatrészes minisorozat erejéig is – boldognak láttatja Peter Parkert. Nem irreálisan, ifjúsági magazinosan boldognak: küzdelmes, néha fájdalmas, de megélt és hihető boldogság az, amit ő megír, Tim Sale pedig megrajzol. Ezt tudják ők ketten: a legösszetettebb érzelmeket, állapotokat megmutatni és az átélést lehetővé tenni. A szuperhősképregények természetüknél fogva megkönnyítik az azonosulást, de itt ennél többről van szó: az alkotók elérik, hogy beilleszkedjek a karakter lelkivilágába, és a magaménak érezzem minden döntését, reményét, örömét és szívfájdalmát – olyan mélységben, ami már jócskán túlmutat a szokásosnak mondható azonosulási struktúra keretein.
Pókember korai éveiben vagyunk, még együtt van az egész baráti társaság: Harry Osborn, Liz Allen és Flash Thompson. Kávézások a Coffe Bean-ben, fotózás a Harsonának, állandó pénztelenség. Norman Osborn épp amnéziás, fogalma sincs, hogy

Peter a Pókember, újra van idő csajozni: ekkor jön Gwen Stacy, aki valamiért egyből kiszúrja magának Petert. A tétova mosolyok, árulkodó rezdülések elindítanak valamit, de nehezítésnek ott van egy új ellenség (aki sorban Pókemberre uszítja a korábban már legyőzött emblematikus rosszarcokat), és Anna Watson (bányarémnek gondolt) unokahúga, akivel May néni nagyon össze akarja hozni Petert. Ahogy halad a sztori, kiderül, hogy az unokahúg főnyeremény (van ám tigrisem, meg jackpotos nagyjelenet), az aktuális főgonosz pedig Kraven, a Vadász, aki mindent megtesz, hogy kinyírja hősünket. Sorban jönnek a harcok a Keselyűvel, a Gyíkkal, Rinóval meg a többi állattal, de mégis, minden érzelmi és fizikai megpróbáltatás ellenére: Peter és Gwen egymásra találnak.

A sztori annyira átlagos, melodramatikus és szappanopera-szerű, hogy gyanakodnunk kell: Loeb tesz a szüzsére. Ezt ő maga is vállalja, mikor önreflektív motívummá teszi a pókemberi adok-kapokot: vagy tizenhétszer kimondatik, hogy Peter életében a jó követi a rosszat és így tovább.

Az örökös küzdést kivonja a középpontból, a pofonok ezúttal másodlagosak: Loeb nem erről akar mesélni. Ahogy Peter sem, merthogy Peter a mesélő, aki diktafonra mondja a Gwennel való megismerkedésének történetét, Valentin-nap alkalmából. Ez az év azon napja, amikor a hálószövő föllátogat a George Washington-hídra, és egy szál rózsát ejt a víztükörre. Giccses, de vállaltan. Loeb és Sale őszinte alkotók, nyílt lapokkal játszanak: atmoszférateremtésben nem nagyon van jobb náluk, és azt akarják, hogy újra átéljük mindazt, amit az első (komoly) szerelemnél éreztünk. Olyan jól csinálják, hogy érdektelenné válik, hogy ami olvasás alatt-közben megmozdul bennünk, az valóban már megélt emóció-e, vagy csak az alkotópáros által tankönyvien belénk ültetett érzéshullám. Valóban nekünk is ilyen szép, ilyen fájdalmas, ilyen keserédes (ld. cím) volt? Tökmindegy, mert pont ezek a megszépült, talán sosemvolt tapasztalatok adják a nosztalgia lényegét.

Számomra ugyanis a Kék a nosztalgiáról szól, több szinten is. Nosztalgia a képregények egy letűnt kora

iránt, mikor először találkozhattunk olyan ikonikus karakterekkel, mint Kraven vagy Mary Jane. Nosztalgia az első szerelem iránt, aki annyira tökéletes volt, hogy nem maradhatott épségben. Vonatkozó frázis: mindig a legtörékenyebb dolgok a legszebbek, pont azért, mert annyira könnyen elveszíthetjük őket (ha úgy hangzom, mint egy olcsó aforizmagyűjtemény, elnézést kérek). Nosztalgia olyan érzelmek és állapotok iránt, amiket az évek előrehaladtával egyre kevésbé, egyre fakóbban élünk át: fiatalság, kitörő öröm, sorsszerűség, a szépség és a fájdalom felfedezése, újdonság és elmúlás hintája. A nosztalgikus átéléshez pedig kell egy olyan író, aki szeret mesélni, és akinek módszere, hogy (legjobb munkáiban legalábbis) minden, a fabulát akadályozó terhet minimálisra redukál (kontinuitás, sőt jelenidejűség), és csak az alapokról ír, a legfontosabb attribútumokkal, a legősibb karakterekkel. Ha már karakterek: Loeb a Kékben viszonylag kevés szereplőt mozgat, de rendkívül tudatosan formálja és mutatja meg a karaktereket. Gwen rejtélyes marad (mert annak kell maradnia), MJ kirakat-bulizós énje mögül egészen finoman bújik elő az érett és felelősségteljes nő. A haverok, Harry és Flash olyanok, mintha a saját barátaink lennének: élcelődéseik, támogatásuk, gondjaik ismerősek, de nem elcsépeltek (Harry és apja kapcsolatának boncolgatása, ill. Flash jelentkezése a seregbe egészen kiváló epizódokat eredményeznek).

De kell még mindehhez egy olyan tehetségű művész, aki képeivel univerzális síkra tudja terelni a témát, ezáltal beszippantva bárkit a történet világába. Tim Sale azonnal felismerhető rajzait nem tudom megfelelően méltatni: nézzétek meg például ezeket a borítókat, és ámuljatok. Van a munkáiban valami légiesen könnyed: szellősen, nagy panelekre rajzol, kevés ecsetvonással, de mindig tűpontosan érzékelteti egy-egy figura lényegét, és egészen fantasztikusan él az árnyékolás adta lehetőségekkel.
Ha más nem is, a lelkesedésem remélhetőleg átjön: kötelezővé tenném a Kéket, tulajdonképpen mindenkinek, de tizen- és huszonéveseknek biztos. Ez a legszebb szerelmes történet, amit képregényben valaha olvastam (pedig ebben a mezőnyben ott van pl. a Blankets is). Igazán nem tudom másképp zárni soraimat, mint egy idézettel Gwen Stacy-ről és arról, ami elmúlt, de mindig megmarad: „Vágyakozva gondolok vissza azokra az időkre, mikor egy lány, akit ismertem, a csodálatos mosolyával és annyi jósággal a szívében ráébresztett… hogy az élet nagyszerű is lehet.”

Kránicz Bence, 2009. március 30.

Pókember: KÉK
Szerzők: Jeph Loeb, Tim Sale, Steve Buccellato
Kiadó: Hachette
Megjelenés: 2019. március