Spellbinders – Buffy és Harry találkozik… De minek?

Abrakadabra, íme az elmúlt évek egyik legfeleslegesebb Marvel-képregénye. Nem igazán tudom, Mike Carey-nek mi volt a célja ezzel a kis minisorozattal, mert bár tudvalevő, hogy szeret elmerülni az okkult témákban (ld. Hellblazer), és általában jól is teszi, de ennek az egésznek valahogy se íze, se bűze. Fogta a Buffyt, a vámpírvadászatot felcserélte egy kis Harry Potter-féle iskolai boszorkánykodással és varázslással, adagolt hozzá egy egészen kevés Sikolyt és egy kis lightosított Hellblazert, az egészet nem túl alaposan megkeverte, és kotyvasztott belőle egy szép színes, instant tinikalandot, amit az olvasó gyorsabban elfelejt, mint az utcai kéregetők arcát.

Kim Vesco, egy adoptált chicagói lány a massachusettsi Salembe költözik szüleivel, és gyorsan megtapasztalja, hogy új iskolájának diákjai közül sokan varázslók és boszorkányok – néhányuk már az első napján megmenti egy veszélyes szellemtől. Kim újabb és újabb támadások célpontjává válik, mígnem újdonsült barátaival felfedezi magában a boszorkányt, és rájön, hogy képességeit – mint mindenki más – valódi szüleitől, egyenes ágon örökölte. A csapatnyi tinédzsernek már csak azt kell kifundálnia, hogy miféle erők dolgoznak ellenük, egyikük szerint ugyanis nem csak Kim élete forog veszélyben: a tét sokkal, de sokkal nagyobb annál.

A Spellbinders olyannyira színtelen, szagtalan és semmilyen, hogy az ember még csak azt sem mondhatja rá, hogy rossz. Csak úgy van. Üres, egymással felcserélhető karakterek mászkálnak erre-arra, történik ez-az, lassan fordulnak az oldalak, és a támadások mögötti nagy rejtély, aminek foglalkoztatnia kellene az olvasót, annyira sem érdekes, mint húsz perc a dugóban. Nem kis pofára esés ez annak, aki mondjuk Carey nagyszerű X-Men történetei után lett kíváncsi arra, hogy mit tud kezdeni az író egy saját maga teremtette világgal és karakterekkel, akikkel benépesíti. Hiába is keressük mindazt a pozitívumot, ami a Spellbinders megírása után jellemezte a mutánsok kalandjait elmesélő képregényeit: a kiforrott csapatdinamikát, az okosan használt karaktereket, az intelligens történetet, az intenzív akciókat.

Ráadásul, ha jól meggondoljuk, a sztori középiskolába helyezése is teljesen esetlegesnek hat. Szereplői ugyanis ugyanúgy lehetnének nyugdíjasok, cégvezetők vagy vasúti alkalmazottak, mert azonkívül, hogy Carey a fiatalokat célozza meg, és az ő elvárásaiknak igyekszik megfelelni, nem tesz semmi olyat, ami indokolná, hogy hősei tinédzserek legyenek. Még csak mellékesen, felszínesen sem próbálja ennek a kornak bármiféle jellegzetes problémáját, szokását a történet tárgyává tenni. Van egy aprócska romantikus szál, aminek sablonosságát csak az azzal kapcsolatos fordulat múlja felül, egy kis rivalizálás az iskola különböző frakciói között, de az egész nem több egy kósza, “hm, valami még kéne ide, hogy kitöltsem a helyet”-jellegű gondolkodásmód halovány megvalósulásánál. Pedig a Runaways (vagy akár a Harry Potter és a Buffy) korában ez már feltűnően kevés ebben a témában.

Fontos azonban (már ha bármi is fontos a Spellbindersszel kapcsolatban), hogy mindez nem feltétlenül rossz. Nincsenek benne hatalmas logikai bakik, nem mondhatni, hogy dögunalmas lenne, nem akar semmit bosszantóan szájba rágni, nem próbál erőltetetni semmiféle ordítóan trendi megoldást és fordulatot, és a rajz is egészen korrekt, a maga lelketlen módján (a kevés, viszonylag horrorisztikus kép viszont mind jól sikerült). Nesztek, képregény – gondolhatta Carey, amikor egy borongós, álmos délutánon, az ötórai tea előtt még gyorsan kirázta a kisujjából ezt a kis szösszenetet. Egyszer el lehet olvasni. Többször meg nem kell.


Megjelenés: 2005 (hat rész)
Történet: Mike Carey
Rajz: Mike Perkins

Olórin, 2008. március 5.