Todd McFarlane munkássága mindig is komolyan érdekelt. Néhány vonalból felismerhető, egyedi rajzstílusa, saját, összetett képregény-univerzumának megteremtése, kiváló üzleti érzéke mind azt bizonyítják, hogy erre a fickóra érdemes odafigyelni. Vannak rajongói szép számmal, de nincs kevesebb azon olvasókból sem, akikből ellenérzést vált ki bármilyen termék, ami „Meki” kezei közül kerül ki. Azt azonban nem vitathatjuk el tőle, hogy a késői 80-as, korai 90-es évek egyik legnagyobb hatású képregény-alkotója. Természetéről talán elárul valamicskét, hogy ’91-ben elhagyta a Marvel anyahajót, hogy saját családot alapítson, mivel nem tudott tovább kötöttségek mellett dolgozni. Azóta csúcsgóréként telepszik rá az Image kiadóra, meglehetősen kevés alkotói szabadságot hagyva a keze alá dolgozó művészeknek, és sosem volt rest ölre menni bárkivel, aki szeletet kér a tortájából, még ha Neil Gaimannek is hívják az illetőt. A Tormentről szóló írásomban kifejtettem, milyen végzetes következményei voltak, ha McFarlane szárnyaló fantáziáját keretek közé szorították. Leghíresebb saját képregényének, az okkultizmussal kacérkodó Spawn ongoing sorozatnak eddigi legjobb története, az Armageddon már nem szenved semmilyen korlátoktól, határozatlanságtól. A 150., kvázi jubileumi számmal a cím kinőtte minden gyermekbetegségét. A folyamatosan ingadozó színvonalú sorozat 14 részen keresztül olyan magasra futott fel, hogy a bajban lévő Ivadék végre újra régi fényében tündökölt. Nem árulok zsákbamacskát, valóban, most az egekbe fogom magasztalni az Armageddont, nincs kegyelem.
Spawn már megint az emlékeit keresi, Spawn meghal, Spawn „rezurrektál”, Spawn nagyon szereti Wandát, Spawn új képességekre tesz szert, mindeközben a pokol és a menny lakói már megint nem bírnak magukkal. Annak ellenére, hogy az Armageddon a szokásos receptből építkezik, egy másodpercig sem válik unalmassá az anyag. Ugyanis hősünk úgy hal meg, úgy támad fel, úgy szereti ex-nejét, és olyan erőket kaparint meg, ahogy addig még nem láthattuk, és bizony mondom, Isten és a Sátán is tartogatnak meglepetéseket. David Hine hihetetlen lendülettel látott neki az írásnak, de McFarlane és Brian Holguin is beszállt az ötletelésbe. Együtt sikerült egy olyan sokrétű, komplex sztorihalmazt a nyakunkba borítaniuk, hogy az Armageddonban nem a főhős, és a fő cselekményszál a legkidolgozottabb, a mellékszereplők és mindaz, ami velük történik, ugyanannyi izgalmat nyújt. Ráadásul minden egyes rész olyan izmos cliffhangerrel van megtámogatva, hogy képtelenség félbehagyni az olvasást, vagy legalább is nagyon nehéz. McFarlane-nel szemben Hine nem ismer se Istent, se embert, és ez mocsokul jól áll a történetnek. Az Armageddon igyekszik minden lényeges elemét átdolgozni a keresztén teremtéstörténetnek, sokkal messzebbre megy, mint a korábbi sztorik, és joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy „mire föl az addigi szégyenlősködés?”. A katarzis azonban így üt igazán.
Az első oldalak még adhatnak okot a kétkedésre, de végül semmilyen gyengébb cselekményszálat, másodvonalbeli karaktert nem félnek beáldozni az alkotók a brutális végkifejlet érdekében, arról nem is beszélve, hogy mennyi minden nyer értelmet a korábbi történetek jelentéktelen, öncélúnak tűnő momentumai közül. McFarlane és Brian Holguin kimerítették az összes sablonos ördögábrázolási módot a meglehetően unalmas szörnyszerű, agyaras-szarvas Malebolgia és a kimért, öltönyös bizniszmen Mammon személyében, az Armageddon Hine vezénylete alatt azonban kreativitásban nem szenved hiányt. A retconok általában izzadságszagúak, és mindig gyenge eladási adatok, vagy hatalmasra nőtt szerkesztői, írói egók álnak a háttérben; ez nem igaz azonban a 150-164 közti Spawn történetfolyamra. Minden egyes újraértelmezése, eddig nem ismert oldalról való megközelítése a karaktereknek érdekfeszítő, eredetinek hat, és ami a legfontosabb, illeszkedik Spawn világába, sehol nem lóg ki lóláb. Minél több és több réteget kap Spawn eredete, annál könnyebben éljük át mindazt, amit olvasunk. Ez azzal magyarázható, hogy a Spawn egy olyan képregény, ahol a természetfeletti erők dominálnak, nem pedig felturbózott valóságképet kapunk, behatárolt képességgel rendelkező szuperhősökkel, akiknek folyamatosan következetesnek kell lenniük önmagukhoz, és környezetükhöz, különben jönnek a geekek a „hülye kérdések a szuperhősökről” topikba reklamálni. McFarlane univerzumában minden megtörténhet, és akkor a legjobb, ha mindez meg is történik. Minél monumentálisabb, minél bombasztikusabb, annál jobb. El tudom képzelni, micsoda gácijó’ brainstorming lehetett az, ahol a békaesőtől kezdve Sam és Twitch pokolbéli akcióján át egészen a jóízű szamurájkardos zombihentelésig, mindent papírra vetett a szerkesztőség. És aztán mindezt a lehető leghatásosabb módon meg is valósították.
Az Armageddon-élményhez a zseniális rajzok nagyban hozzájárulnak; én egyáltalán nem voltam elégedett Medina munkáival a korábbi Spawn számok oldalain, Philip Tan viszont egy zseni. Bár nem rest ott utánozni McFarlane mestert ahol csak éri, beleviszi saját stílusát is, és így keletkezik egy nagyon kellemes elegy. Olyan plasztikusan alkotja meg a paneleket, olyan szemkápráztatóan részletgazdag, hogy szinte érezzük az oszló hús bűzét, halljuk a robbanást, a szereplők mozdulatai a szemünk előtt elevenednek meg. Tan a legjobb rajzoló, aki McFarlane óta papírra vetett Spawn történeteket. A nem kisebb sztárok, mint a sokat próbált és elismert Brian Haberlin és Danny Miki alkotta színező-kihúzó dreamteam pedig csak tovább emeli a színvonalat. Kézenfekvő, ám zseniális ötlet, hogy a „képregény a képregényben”-flashbackek az oldschool színezési technikát idézik. Az alkotógárda nem spórolt ki semmilyen ötletet az Armageddonból, mintha mindent egy lapra akartak volna feltenni.
Spawn maga a megtestesült antihős, Sam és Twitch sem azok a mintazsaruk. A jófiúk csapata azonban kiegészül még néhány nem mindennapi karakterrel; a holt lelkek, akiket Spawn eddig teherként hordozott magával, most a jó ügy szolgálatába állnak. Mind el is mesélik történetüket, a legnagyobb hangsúlyt azonban Chris, a kisfiú kapja, akinek még egy külön kalandra is futja Billy Kincaidel. A kulcsfigura végül mégis Cyan lesz. A gyermekek, a születés, az anyaság folyamatosan visszatérő motívumok az Armageddonban. Hine bemutatja a gyermeki bátorságot, bölcsességet, ugyanakkor Isten és Sátán folyamatos harca szánalmas, kicsinyes, óvodás vetélkedés szintjére alacsonyodik. Míg a Födön egyre képtelenebb dolgok történnek, a pokol és a menny hierarchikus, logikus ábrázolása görbe tükröt állít a habos-bárányfelhős álomképnek, mely a vak Blake nagyi lelki szemei előtt derengenek fel, az üdvözülés pillanatában. Eljön a nap, melyre Isten egyik hű szolgája várt, a kiábrándító és kegyetlen igazság azonban bámulatos módon csak tovább erősíti hitében. A mennyek kapujának átlépéséről szóló beszámolója, és a végső következtetés, melyre a történtek hatására jut, mondhatni Voltaire elgondolkodtató és bölcs, bár tagadhatatlanul cinikus gondolatának variánsa: „Ha Isten nem volna, ki kellene találni”.
Ajánlom tehát mindenkinek a Spawn 150-től 164-ig tartó sztoriját, azoknak is, akik szűk tíz éve, a Semic Interprint által magyarul kiadott cím megszűnésével adták fel, de bárhol szakadt is meg a kontinuitás, az Armageddon bátran fogyasztható, kerek, egész történet. Nem mindennapi, gondolatébresztő szórakozás. Ráadásul az egész, 16 éve futó Spawn történet nagy tanulsága az Amrageddonban teljesedik ki: Al Simmons minél távolabb kerül emberi önmagától, minél hatalmasabb természetfeletti erők állnak rendelkezésére, döntései, cselekedetei annál bölcsebbek, humánusabbak. Istennel és Sátánnal egy szintre kerülve megváltást hoz a világra, hogy azután szembe kelljen néznie halála előtti, bestiális rémtettével, melyet emberként követett el. Ez alól a feloldozás talán örökké tart, de amíg Spawn ezt a keresztet viseli, a Föld biztonságban van, hiszen van egy őrangyala, aki bármit megtesz másokért, hogy saját lelke végre megnyugvásra leljen. Ironikus, hogy ez az őrangyal éppen egyenesen a pokolból jön.
Spawn 150-164
Írta: David Hine, Todd McFarlane, Brian Holguin
Rajzolta: Phillip Tan, Angel Medina
Sápi Márton, 2008. 09. 11.