Singularity 7

A napokban panaszkodtam, hogy ebben a negyedévben még csak két írás érkezett a Sarkított kockák pályázatra, erre kiderül, hogy lapul itt a fiókban egy friss írás. Végre színesedik a paletta, nem csak azért, mert nem fekete-fehér a képregény, hanem mert most magyarul nem kiadott mű került terítékre.


Singularity 7

Ben Templesmith neve 2002-ben a Hellspawn című Spawn spin-off kapcsán kezdett ismertté válni, ahol Ashley Wood-ot váltotta rajzolói poszton. A Hellspawn nagyobbik részét író Steve Niles-szal még ugyanebben az évben megteremtették a vámpíroktól hemzsegő 30 Days of Night világát, mely mindkettejük számára meghozta a megérdemelt elismerést. Templesmith 2004-ben jelentkezett első saját történetén alapuló képregényével az IDW Publishing színeiben, mely a Singularity 7 címet kapta. Templesmith nem hazudtolja meg magát: egy olyan apokaliptikus történetet mutat be, melyben kedvére kiélheti a csápok, koponyák és robotok rajzolása iránti vonzódását.

A narrátor a bolygó pusztulásáról mesél hallgatóinak, ennek a folyamatnak látjuk egy-egy képét az elemzés alá kerülő képregényoldalon (Singularity 7 #1, 8. oldal). Időrendben haladunk. Kapunk egy képsort a gépek ellen felvonuló katonák pusztulásáról, majd a városok elkorcsosulását, egy földalatti bunker képét és a nanorobotokat láthatjuk, végig a mesélő történetéhez illeszkedve. Az ötödik és hatodik kép azonban már nem csak a mesélő történetének illusztrálása, hanem egyben a halálával végződő eseménysor első két mozzanata is jelen időben. A nanorobotok felfedezték a mesélő és hallgatóinak rejtekhelyét, melyet az utolsó képkocka tudatosít, melyen a robotok csapásmérő alakulatának vezére jelzi, megtalálták a földalatti menedéket.

Az első kép az elkeseredett harcot mutatja be a gépek ellen. Kidolgozatlan, arc nélküli katonát látunk az előtérben, a háttérben még kidolgozatlanabb tucatkatonák, mert itt nem maga az ember a fontos, hanem a katona által megszemélyesített törekvés az emberiség megmentésére. Sötét tónusú, jellegtelen színek a dominánsak, melyek mellett a következő kép mindent elemésztő lángtengerének narancssárgája még radikálisabb hatásúnak tűnik. A második képen a tűz a harckocsi körvonalait is elemészti, nem marad belőle más, csak az eredeti kép realisztikusságát fokozó, alapként használt tank mintája. Az arc nélküli katona körvonalai is megritkulnak, ahogy lágy részei után csontjai is hamuvá válnak. A harmadik kockában már nincsenek rajzok, csak egy narancssárga alapú textúra marad, amely az olvasóra bízza, belelát-e valamilyen formát a tűzviharba.

A negyedik képen bizonytalan alakú, imbolygó hatást keltő tornyokat látunk, melyek egy központi tornyot vesznek körül. A központi torony egyenesebb vonalakból áll, biztosítva, hogy egyértelműen egy emberi kéz alkotta torony jusson róla eszünkbe. A tornyok mind sötétek, rajtuk piros fényekkel, melyek idegenségüket és gépiességüket hangsúlyozzák. A légkör elszennyezése vizuálisan az ég baljóslatú szürkéjében és a tornyokból kibocsájtott sárgás-narancssárgás gáz színének idegenségében jelenik meg.

Az ötödik képen egy lezárt földalatti járatot látunk. A rajzoló a kép közepe felé egyre sötétedő színhasználattal kelti azt a hatást, mintha egy kútba bámulnánk.

A hatodik képen nanorobotokat látunk. A kép közepén látható nanorobot az egyetlen, ami viszonylag részletesen ki van dolgozva, ezen még tükröződést is láthatunk, a többi azonban mind elnagyolt, remegő körvonalú, szabálytalan vonalakból áll és csak a “tömeg” képviselése miatt jelennek meg. Figyelemre méltó, hogy a nanorobotok színe nem üt el a háttértől, ez segít annak érzékeltetésében, hogy a parányi gépek mindenütt ott vannak a levegőben, már-már részei az atmoszférának.

A záró kockán a csapásmérő alakulat vezetőjét látjuk. Mivel ő a későbbiekben komoly szerephez jut, ábrázolása jóval részletesebb, mint a névtelen szereplőké. Gép voltát kékesszürke, egészségtelen színű bőre is hangsúlyozza, kiegészítve a mesterséges szemet és a bőr alatt futó, nyomtatott áramkörökre emlékeztető ábrákat. A Templesmith-nél oly gyakran előforduló fogínyhiány ennél a karakternél is megjelenik, természetellenesen sok foga pedig tovább fokozza idegenségét.

Összességében nem gondolom, hogy valami korszakalkotó remekművel állunk szemben, Templesmith-nek tucatnyi jobb munkájával találkozhatunk (akár a Singularity 7 hasábjain is), ám egy tehetséges, emblematikus alkotóval van dolgunk, aki még jó ideig meg fogja határozni a horrorképregényekben domináló stílust és feketehumorával sokunknak fog még kellemes perceket okozni.

További olvasnivaló Ben Templesmith-től: Wormwood; Fell (író: Warren Ellis); 30 Days of Night (író: Steve Niles)

Tüzes Marcell

[poll=79]

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: