Sin City 4: A sárga rohadék

Lassan négy évvel ezelőtt – 2005 tavaszán – mutatták be a Sin City-t, amely film sok mindenz megváltoztatott. Robert Rogriguez, az Alkonyattól pirkadatig óta csak középszerű (Invázium), illetve egyértelműen rossz (Volt egyszer egy Mexikó) filmek egykor csodagyereknek kikiáltott direktora (a Kémkölykök-sorozat már annyira túl van a rosszon, hogy emberi eszünkkel szinte felfoghatatlan) nem csupán megmutatta, hogy méltó korábbi hírnevéhez, hanem nemes egyszerűséggel odab*szott az asztalra. A szinte házilag összedobott, forradalmian új vizualitású filmben mindenben hű társa volt az eredeti képregényeket jegyző Frank Miller (művei alapján szintén gyakorló elmebeteg), aki előtt szintén megnyílt a világ: míg korábban csak a Robotzsaru 2 és 3 kapcsán üvöltözhetett a filmstúdiókkal, mert azok kiherélték Miller vérben tocsogó, pofátlanul őrült forgatókönyveit, addigra a Bűn Városa után szépen sorban elkezdték elővenni egyéb képregényeit is, hogy mozgóképre vigyék azokat. Zack Snyder elhozta nekünk a zseniális 300-at, Christopher Nolan “újraértelmezett”, hardcore Batmanjéhez szinte egy-az-egyben lenyúlta Miller Batman: Az első év című korszakalkotó képregényének történetét, mindenféle pletykák keringenek lehetséges feldolgozásokról, például a Ronin kapcsán, természetesen jön magának a Sin City-nek a folytatása is és maga Miller is lehetőséget kapott, hogy egyedül is filmet rendezhessen. (A Spirit a magyar keresztségben a Sikoltó város alcímet kapta és a trailerek alapján egy Sin City-utánérzést kapunk majd Will Eisner klasszikusának ürügyén – úgy tűnik Miller alaposan kitombolta magát, vizuálisan is perverz a fickó.)

Kicsi és előítéletekkel terhelt országunkban pedig 14 év késéssel megjelent a képregény-eredeti. A Fumax 2005-ben adta ki A nehéz búcsú című (akik csak a filmet ismerik: ez a Mickey Rourke – magyar hangja: Rajhona Ádám – alakította Marv sztorija lefejezett k*rvákkal és a kannibál Frodóval) első kötetet, azóta ezt megbízhatóan, évente követi a többi: Ölni tudnál érte, A nagy mészárlás és a legfrissebb, A sárga rohadék. (Egyéb, rövidebb történetek is kijöttek az azóta megszűnt Fekete-Fehér Képregényantológiában.)

A Sin Citynek nevezett Basin City legújabb mocskos történetét a film utolsó harmadában láthattuk. A nyugdíjazása előestéjén a szívbeteg, öreg John Hartigan (Bruce Willis megformálásában egyszerűen nem lehetett elhinni, hogy valójában Clint Eastwood-i korban van), a város talán egyetlen becsületes rendőre egy szadista kéjgyilkos elfogására készül. Ez sikerül is neki, megnyomorítja a szörnyeteget és megmenti az utolsónak szánt áldozatot, a tizenegy éves Nancy Callahant. Csakhogy Hartigan kálváriája még csak ezután kezdődik: lehet bármekkora szadista féreg, akit elkapott, ha egyetlen szem fia a város mindenható urának, Roark szenátornak. Az öreg zsarut meghurcolják, sz*rrá verik, kényszerítik, míg magára nem vállalja az összes gyilkosságot. Hartigan nem adja fel, a kislány védelmében derekasan kitart. Aztán nyolc év múlva mégis ki kell kerülnie a börtönből, mert felbukkan a sárga rohadék…

A film ismeretében nagy meglepetések, fordulatok nem érhetik tehát az olvasót. Ami ebben a részben sokkolónak hathat (a szokásos extrém erőszakon túl), az Roark szenátor szónoklata hatalmáról: “A hatalom nem egy jelvény vagy egy pisztoly. A hatalom az a hazugság. (…) Holtra verheted az asszonyt egy baseballütővel, ahogy én. Otthagyhatod a francos ujjlenyomatod, és egy tucat szemtanú megesküszik egy halom Bibliára, hogy a Föld másik végén voltál. (…) Hazudnának! Hazudnának az érdekemben. Mindenki, aki számít. Kénytelenek, különben a saját hazugságaikat is lelepleznék, és Sin City hirtelen kártyavárként omlana össze!”

Ez ennek a történetnek a legnyomasztóbb motívuma: korábban is tudtuk, illetve inkább csak sejtettük, hogy Sin City-ben mindenki gazember, a korábbi főhősök is csirkefogók, kurvák, netán gyilkosok voltak – most viszont egy valóban makulátlan, öreg zsaru kényszerül szembe a mindent behálózó, felülről jövő tömény gonoszsággal. A Roark família rákként telepszik rá a városra és tényleg bármit megtehetnek: éjsötét hatalmuk szimbóluma a városon kívül álló farm (“Még alig egy hete vagy zöldfülú, amikor egy tapasztalt vén róka megmondja a frankót. Ne kérdezősködj a North Cross és a Lennox határán lévő farmról. Még csak ne is gondolj rá. Ha odamész, eltűnsz a süllyesztőben. Emlékfoszlány sem marad belőled. Ez egy olyan hely, ahol nagyon csúnya dolgok folynak már régóta.Nemzedékek óta.“). Hartigan is csak úgy győzedelmeskedhet, és mentheti meg a lányt, akit szeret, hogy főbe lövi magát.

A nehéz búcsú eredeti megjelenése után 5 évvel alkotta meg Miller A sárga rohadékot. Az első kötet stílusa már alapvetően meghatározta sajátos, film noir-szerű látványvilágát, de igazából az utána következő részekben csiszolódott le. Olykor annyira elszaladt Miller alatt a ló, hogy ember legyen a talpán, aki az erősen stilizált fekete-fehérségből ki tudta venni, mit is akart azzal ábrázolni. A sárga rohadékban már nincsenek ilyenek: Sin City nyers és kontrasztos látványvilága immár tökéletes és Nancy személyében megismerhetjük a város kétségtelenül legjobb nőjét is (lényegesen szerényebben öltözötten, mint a filmben). Ami megkülönbözteti még ezt a könyvet a korábbiaktól: a címben is megnevezett sárga szín. Annyi gonoszságot és mocskot láthattunk már Sin Cityből, hogy ezzel az egyetlen színnel a sárga rohadékból áradó romlás más minőséget kap – a szadista kéjgyilkos Roark figurája határozottan gusztustalanabbá válik, visszataszító sárga takonyként jelenléte valóságosabb és különbözőbb. Talán azért is volt erre szükség, mert az első rész néma, üdvözülten mosolygó, kannibál Kevinjét az adott keretek között gyakorlatilag lehetetlen felülmúlni.

Miller képileg tehát biztos kézzel, jól megkomponált panelkezeléssel viszi végig a történetet – bizonyos pontokon nem átall egész, illetve dupla oldalakat használni, hogy ezzel is fokozza a feszültséget, illetve nyomatékosítson. Az alapvető probléma a szöveggel van: túl szószátyár lett. Jellemző a Sin City-történetekre a noir-ra oly jellemző belső monológ használata, de hősei sohasem a szónoki képességeikről voltak híresek. Keménységük az öklükben és a fájdalomküszöbükben nyilvánult meg, nem pedig abban, hogy ugyanazt vagy féltucatszor elmondják, kissé máshogy megfogalmazva. Rengeteget szövegelnek A sárga rohadékban, bár Miller mentségére szóljon, hogy mintha a történet második felében rájött volna erre.

Végül essék szó a magyar kiadás sajátosságairól: Benes Attila fordítása Heltai Olga filmfordításán alapul, ami tiszteletre méltó gesztus, különösen annak fényében, hogy a másik oldalról bizonyos képregényfilmek fordítói nemes egyszerűséggel sz*rnak a meghonosodott, ismertté és népszerűvé vált nevekre, szövegekre (naná, hogy ROZSOMÁKra gondolok!!). Külön öröm a külcsínben, hogy a harmadik kötet gyatra újrahasznosítottja után ezt ismét ragyogó, hófehér papírosra nyomták, így az előzőhöz képest az élvezeti érték itt nem csökken. Ráadásként megkapjuk az eredeti minisorozat borítóit (akkori felesége, Lynn Varley hangulatilag tökéletesen passzoló színezésével), továbbá egy képgalériát, amiben más művészek bizonyítják, hogy Sin City Miller egyszemélyes játszótere.

Négy év, négy kötet. Noha A sárga rohadék az utolsó egészestés, hagyományosnak mondható Sin City-kötet (a többi már rövidebb, esetenként novellaszerű illetve az utolsó már jócskán színes), bízzunk benne, hogy a következő három évben is rendesen megkapjuk a maradék történeteket. Aztán, mire befejeződik, talán már jön a film folytatása is, amihez Miller részben vadonatúj sztorit ígér…

Lakatos István 2008. december 12. (eloszezon.freeblog.hu)

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: