Senki sem ártatlan: Joker

Nem igazán mondhatnám a Joker filmre azt, hogy tele van nyomasztó jelenettel, ugyanis az azt sugalmazná, hogy akadnak nem nyomasztó részek is. Márpedig elég könnyű megmondani, mikortól láthatók a durvább pillanatok: közvetlenül a stílusosan retró filmlogó után egészen a stáblista előttig. Sokszor nem kicsit olyan, mintha szennyvíz alá nyomnák a fejünket: ijesztően kellemetlen, de kétségtelenül új perspektívát ad.

Ami egyébként kifejezetten dicséretreméltó. A tízes évek végére a szuperhősös zsáner belekényelmesedett saját konvencióiba, és nem igazán szereti elhagyni a komfortzónáját, néhány kivételtől eltekintve. Megszoktuk, hogy a hősök úgyis győznek, és már egy érdekes gonosztevő sem elvárás, csak annyi, hogy a végén minden zökkenjen vissza a megszokott kerékvágásba.

Arthur Flecknél a megszokott kerékvágás az, hogy így vagy úgy, de mindenki belé rúg egyet, olykor a szó legszorosabb értelmében, legyen szó édesanyjáról, a kollégáiról vagy egy csapat utcagyerekről. Így megvan annak a szépsége, hogy amikor egyszer csak elpattan nála a cérna, és végez három őt bántalmazó nyomorulttal, akik történetesen egy jó nevű cégnek dolgoznak, akkor azt sokan gazdagellenes kirohanásnak látják, és akként is karolják fel.

Nem mintha Arthur hős lenne vagy egyáltalán egy mozgalom kulcsfigurája szeretne lenni. Amikor elköveti a gyilkosságokat, abban benne van mindaz, amit az őt körülvevőktől kapott. De Gothamben éppen mindenki felelősöket keres, már csak azért is, hogy senki ne vállaljon saját maga egy fikarcnyi felelősséget sem. Nem törődnek velünk, közli a gazdagokról Arthur pszichiátere, aki nem figyelt oda betegére, de amíg a páciense másra haragszik, addig se rá fog.

Nem mintha a gazdagok annyival emberségesebbek lennének, Thomas Wayne kifejezetten érzéketlen, Murray Franklin pedig képes gúnyt űzni egy nála szerencsétlenebb helyzetű emberből. Viszont mire Arthur szembe kerül velük, addigra már ők is jogosan kérik számon rajta a tetteit.

Jokert ugyanis soha, semmilyen körülmények között sem szabad piedesztálra emelni, és ezzel a film is tisztában van: valahányszor Arthur örömtáncot rejt, az groteszk, félelmetes és szánalmas. Ő nem egy Hannibal Lecter-féle szuperintelligens pszichopata, hanem Travis Bickle és Rupert Pupkin kisöccse, akit felemésztettek a tévképzetei. Éppen az őt létrehozó társadalom követi azt a hibát, hogy felemeli, és ebben a Joker már Scorsese művei helyett a Hálózatra emlékeztet, ahol egy nyilvánvalóan segítségre szoruló embert tesznek az egyszeri emberek prófétává, vágykiteljesítéssé és bazári majommá egyszerre.

Ugyanakkor dramaturgiailag mind a Hálózat, mind a Taxisofőr és A komédia királya – amelyekre a film egyébként lelkesen utalgat, és itt nem csak Robert De Niro szerepeltetésére gondolok – erősebbek voltak, erősebb történetívekkel és így erősebb mondanivalóval. Bickle és Pupkin a film végére annyira elvesztek álomvilágukban, hogy egyre megbízhatatlanabb narrátorokká váltak, ezzel szemben a Jokerben egy percig sincs kétségünk afelől, mi az, ami megtörténik a valóságban.

Nem mintha a film ne játszana el a nézővel, és akad néhány igencsak kegyetlen és okos fordulat, hangulatos utalás a képregényre, ahogy az is telitalálat, hogy amikorra Arthur Jokerré válik, tökéletesen érti és a helyén kezeli a köré épült kultuszt. De a filmet mégis csak Joaquin Phoenix játéka viszi el, aki sokszor egyszerre alakít egy taszító és szánandó figurát, aki kevésbé hozzáértő kezek között egyszerű pojácává vált volna. Amikor pedig egy kiszolgáltatott ember szemszögéből látjuk, akkor kifejezetten félelmetes, megalázó és kiszámíthatatlan tud lenni.

A Joker nem mindenkinek fog tetszeni. Az, akit zavarnak az erőszakos vagy a nyomasztó elemek, az kerülje el messzire. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a saját útját járja, és ez az, amiben minél több társának követnie kellene.

Facebook Hozzászólások